2014. december 27., szombat

Dear Lana ~ avagy az utolsó levél

Dear Lana

Nem is tudom hol kezdjem, hiszen azt sem tudom vajon mikor kapod meg a levelet. Mondjuk ez sok mindentől is függ. De főleg persze tőlem, hogy mégis mikor halok meg (nyers volt így kifejezni tudom, na de na) hiszen csak azután olvashatod ezeket a sorokat.
Na szóval...
Sok mindenen mentünk keresztül együtt, tényleg. Kezdjük a megismerkedésünkkel, ami valljuk be nem volt egy szokványos eset. (még most is elmosolyodok, ahogy rád gondolok, amint leöntve álltál ott) Szép voltál, sőt gyönyörű, még úgy is, pedig nagyon mérges voltál. Vicces volt, ezt bevallom. Viszont örülök annak a napnak. Attól a naptól kezdve tudtam meg igazán, hogy milyen várni valakinek a hívását. Milyen szeretve átölelni valakit. Szeretni. Szeretve lenne.
Mikor sok keserves hónap után végül elváltunk nem mondtam el neked, azt, amit minden egyes éjszaka gondoltam elalvás előtt "Hiányzol Lana." - pedig mondanom kellett volna! Lehet, hogy akkor másképp írnék most. Nem tudom. De ezen már nem változtathatunk.
Most ennyi idősen is akárhányszor megláttalak dobbant egy erőteljeset a szívem. Gyerekeim, feleségem van tudom. Gyereked van, férjed van ezt is tudom.
De számomra fontos voltál életem minden egyes napján. Hiszen mindig emlékeztem a mosolyodra és a hangodra, ami azt sugallta "NE ADD FEL!". Ezért voltam képes felállni a csapások után. Miattad.
Szeretlek Téged a mai napig
és foglak halálom napjáig.

csak neked, kedvesem
Justin

2014. december 22., hétfő

Utószó

Drága Olvasóim!


Először is köszönetet szeretnék mondani. Közel sem vagyok tökéletes ember és ezt be is bizonyítottam az elmúlt egy év folyamán. Be kell, hogy valljam: nem tetszik, amit véghez vittem. Ezt a történetet nem így terveztem.
Az elején még minden rendben volt, de aztán egyszerűen szétcsúsztam mint idegileg és minden máshogy. Az életemben is mélyponton voltam sokszor és nem tudtam semmire sem száz százalékosan koncentrálni, beleértve az írást is. Folyamatosan elkezdtem az újabbnál újabb részt, de semmi nem lett belőle, mert nem voltam megelégedve. Most sem vagyok. De egyszerűen nem mertem megengedni magamnak, hogy még most se tegyek ki semmit, legalább egy "Boldog Karácsonyt" üzenetet.
De úgy voltam vele, hogy igenis tartozom Nektek annyival, hogy megírom ezt a befejező részt.
Mielőtt kellemes ünnepeket kívánnék szeretném összegezni a blog történetét:

✦összesen 29 fejezet íródott.
✦a mai napon 16.852 oldalmegtekintés volt az oldalon!
✦20 csodálatos feliratkozóval gazdagodott az oldal!
✦az oldal 2013. 08. 02.-án nyitott, így összesen, ami azt jelenti, hogy EGY év NÉGY hónap és HÚSZ napig volt aktív, ami összesen 507 nap!!!
✦visszajelzések alapján Justin karaktere volt a kedvencetek. :)
✦a legtöbbet látogatott bejegyzés az az 1. fejezet Különös beszélgetőtárs volt 488 oldalmegtekintéssel.
✦a legtöbbet látogatott oldal a Szereplők fül volt 456 megtekintéssel.
✦a legtöbb megnyitás a What a Dick oldalról volt, összesen 356 alkalommal nyitottátok meg onnét a blogot.
✦országonként így változott az oldalmegtekintés:
Magyarország
12300
Egyesült Államok
1270
Románia
414
Oroszország
400
Egyesült Királyság
226
Kanada
216
Hollandia
208
Németország
163
Vietnam
133
Szlovákia
114
✦érdekesség, hogy a linkben elírtam a szöveget. Helyesen így lenne: makeme-happy

Remélem, azért örültetek, hogy olvashattatok és én is örülök, hogy velem voltatok mindvégig! Nagyon szeretlek Titeket! <3
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket nektek drágáim!!!! :*

ui.: Kérlek titeket, hogy itt a végére írjátok meg nekem, hogy mi volt a véleményetek úgy az egészről! Nagyon köszönöm!

Üdvözlettel és sok szeretettel:
XoLove Sophie

Epilógus - Az utolsó gondolatok

Lana Brooks

Elhittem megint. Újra. Ez annyira tipikus, hiszen mikor azt hinném, hogy minden egyenesbe jöhet, akkor hirtelen minden darabokra hullik körülöttem.
Alig tudtam felfogni, hogy Eric elment, a TCA csapata máris megjelent, hogy gratuláljon az előadásomhoz, meg a Justinnal való kapcsolatomhoz. Bár egyikünk sem mondott semmi egyértelműt, azért a viselkedésünk -számukra- egyértelműen egyenlő volt avval, hogy mi vagyunk Hollywood legújabb álompárja.
-Köszönjük szépen.-nyomott egy puszit a fejemre Justin, akinek először leesett, hogy én jelenleg nem vagyok képes megszólalni a temérdek hatás miatt, ami hirtelen ért.
-Azt hiszem én kimegyek levegőzni.-bújtam ki Justin kezei közül és kiverekedtem magamat az ajtóm.
Nem tudtam hova kéne mennem, hogy friss oxigénhez juttassam a tüdőmet. Egyik "EXIT" tábla követte a másikat, míg végül egy szűk lépcsőhöz érkeztem. Erre már nem volt annyi ember, így hirtelen indulattól vezérelve elindultam felfelé. Emeleteket mentem fölfelé. Az ablaktalan lépcsőrész kezdett lefárasztani, hiszen fogalmam sem volt merre megyek, és még mindig ideges voltam. Mikor azonban egy gyenge hűs fuvallatot éreztem, felélénkültem.
-A tető.-suttogtam. A díjátadó végső hangjai is csendesedni kezdtek,mire elértem egy résnyire nyitott ajtóhoz. Ahogy közeledtem a friss éjszakai levegő gyengéden simogatta a bőrömet. Borzongva nyitottam ki az ajtót, ahogy kiléptem. A lépéseim visszhangoztak, ahogy a magassarkúm sarka koppant. A tető egy hatalmas sík felület volt, néhol szellőzőrácsokkal ékesítve. Nem gondoltam soha, hogy a filmek hitelesen jelenítik meg a helyszíneket, de ezt teljességgel eltalálták.
Ahogy sétáltam egyre közelebb értem a széléhez, melynél egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az éjszakában az Angyalok városának fényei szemkápráztatóan hatottak. A szemközti domboldalon a HOLLYWOOD felirat fényekkel kivilágítva uralta a tájképet.
-Káprázatos igaz?-jött egy hang mögülem. Ijedtemben felsikította. Nem vettem észre, hogy bárki is lenne itt vagy követett volna felfelé.
-Azért nem kéne leesned!-mondta az illető, mikor időközben visszanyertem az egyensúlyomat, ami ijedtemben kapott el. Honnan ilyen ismerős a hangja? Gondolkoznom kellett. Mély, reszelős, de mégis simogató.
-Harry.-fordultam meg szinte sokkoltan. Bár hónapok óta tudtam, hogy egyszer újra találkozom vele, nem gondoltam hogy éppen itt és most. A mai napom így a végére nem alakult túl fényesen és már nagyon kezdett elegem lenni ebből.-Nem tudtam, hogy itt vagy. Vagy hogy bárki itt van. Nem hallottam, hogy jött utánam valaki.
Fekete bőrdzsekit viselt, fehér pólót és farmernadrágot, fekete cipővel. Kicsit inkább Zayn stílusát képviselte az öltözéke, de ettől függetlenül jól nézett ki. És evvel tisztában is volt.
-Mindenki itt van. Csak ők persze bent, Csak mi vagyunk itt, ketten.-lépett közelebb. Valami védelmi mechanizmus indult meg bennem, mikor a közeledés miatt automatikusan hátrébb léptem. Éreztem, hogy közel a perem.
-Harry...
-Nézd, én nem haragszom rád.-mosolyodott el keserűen.-De most komolyan Lana, ilyen pancserekkel? Bieber meg Saade? Tapasztalatom szerint ennél neked sokkal jobb ízlésed van.
-Hagyd abba...-remegett meg a hangom, mikor eszembe jutottak az emlékek.
Aznap éjszaka követtem el egy olyan hibát, amit soha nem tudtam megbocsátani magamnak. Mikor Justin nem jelentkezett és gyerekes módon hisztisen és dühösen vetettem bele magamat az éjszakába Codyval és barátaival, aminek persze közel sem lett jó vége. Életemben először szörnyen lerészegedtem és utolsó kapaszkodóként Harryt hívtam föl, aki egyből értem is jött. Utána azonban megtettük. Megtettük azt, amit nem lehetett volna. Mikor reggel felébredtem és rájöttem mi történt szégyenemben összepakoltam gyorsan és hazamentem.
-Részeg voltam és csalódott. De nem hibáztathatsz csak engem emiatt!
-Szóval az ÉN hibám?-hitetlenkedett haragosan. A hangja már nem volt olyan nyugtató, mint régen. Dühös volt és kiábrándítóan lenéző.-Tudod miért jöttem ide Lana?-kérdezte. Az arcán a város fényei játszadoztak.
Megráztam a fejemet. Azon kívül, hogy az eszemmel és a hibáimmal zaklat, azon kívül semmi értelmét nem láttam.
-Elakarom venni Tiffanyt.-jelentette ki könnyedén, azonban volt valami. Mintha elnyelte volna a mondat végét.
-De?-nem tudtam kiigazodni rajta.
-De Téged szeretlek.-lépett újra közelebb és a kezem után nyúlt.
-Ne szórakozz.-nem tudtam mást mondani. A helyzet nevetségesnek tűnt.-Te Tiffanyt szereted. Ne akard, hogy még jobban becsavarodjak a hülyeségeidtől. Már így is elég bajt okoztál bennem az elmúlt percekben.
-Látom, nem érted.-rázta meg a fejét értetlenül.-Már az első találkozásunk óta szerelmes vagyok beléd.
A kimondott szavak, olyan erővel hatottak rám, mintha felpofozott volna. Csak szórakozik velem.
-Nem.
-És mikor végre megtörtént az, amire mindvégig vártam, eltűntél. Eljöttél a szaros Amerikádba, hogy "karriert" csinálj és sírhass a nyomorék Justinkádért, aki pokollá tette a napjaidat, mikor szenvedtél miatta.-megállt, hogy levegőt vegyen.-Csak Tiffany volt ott nekem. Ő értett meg egyedül, miközben téged csak az a pöcs érdekelt!
-Hagyd abba!-kiabáltam. A könnyek már marták a szemeimet.-Ne beszélj így kérlek!-szenvedtem.
-Ne védd őket! Hiszen végül is saját magad miatt gyötrődsz. Te voltál az. aki felhívott.  Te voltál az, aki önként adta oda magát.-szikráztak a szemei.-Egy utolsó ribanc voltál Lana, miközben a "barátod" a rendőrségen rohadt. Egy utolsó rossz szajha! És én ezért jöttem-lépett hátra egyet.-Hogy mindezt elmondhassam neked!



Évekkel később...



Foxy megnyalta a hintaágyból lelógatott kézfejemet. Nehézkesen felültem és az órára néztem; dél múlt harminchat perccel.
-Tudom, hogy készülődnöm kell. Nem kellett volna felébresztenem.-de magamban hálás voltam a kis spánielnek.
Felálltam és a házba belépve készülődni kezdtem a fürdőszobában. Lezuhanyoztam és felvettem a már előre kikészített fekete kosztümömet. A nyakamba egy fehér gyöngysort tettem. Hajam az évek múlásával mindig egyre rövidebb lett, így immár csak épphogy súrolta a vállamat. Gyors kontyba fogtam a hajamat, így kényelmesebbnek éreztem.
Készülődés közben Foxy itt-ott megcsapta a lábamat a farkával, mintha így akart volna erőt adni nekem, amire őszintén szükségem is volt.
Mintha azt üzenné, Justinnak sokkal jobb már. Közel öt éve nem beszéltem vele, sem a feleségével Emilyvel, így nem kicsit lepett meg, mikor a nő felhívott.
-Justin is így akarná.-jelentette ki egyenesen egy héttel ezelőtt.-És én is így akarom.
Akkor még nem igazán akartam felfogni a történteket, pedig minden ekörül forgott. Ezért vagyok újra itt Los Angelesben. Pedig annyiszor megígértem már magamnak az évek során, hogy nem jövök vissza. Túlságosan zavaros volt az ide kötődő múltam.
Egy fekete Audi gurult fel a felhajtóra én meg visszatértem a jelenbe. Az autóból egy barna hajú lány szállt ki, Vékony alakján fekete ruha volt, ami kiemelte karcsú derekát, mintha magamat láttam volna évekkel később.
-Szia Anyu.-jött be az ajtón és adott egy puszit.
-Szia Tiffany.-köszöntem neki én is a tükör előtt állva.
-Meseszép vagy, még ilyenkor is.-nézett végig rajtam a tükörbe. Csak a korunk különbözött. Ő láthatta, hogy valószínűleg milyen lesz idősebben, én pedig a fiatalkori énemet láttam benne. Nem volt köztünk sok különbség, de az apjától is örökölt. A férjemmel Jonathannel egy fotózáson ismerkedtem meg, a húszas éveim elején, újságíró volt. Nem volt egyszerű a kapcsolatunk, de mikor Tiffany megfogant megengedtem, hogy feleségül vegyen. Ez a karrierem csúcspontján volt, ami után egyből vissza is vonultam. A lányom már az Egyesült Királyságban nőtt föl, távol a reflektorfénytől. De persze nem tagadhattuk le, hogy kik voltunk, ami abban is megbizonyosodott, hogy Tiffany menedzser lett és jól menő irodát nyitott Los Angelesben, ahol ezek után a szerelem is rátalált.
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. mikor belegondoltam hová is megyünk
-Na gyere! Lehet, hogy Justin már nem megy sehová, de azért nem szeretném megvárakoztatni.-vettem fel a fekete kalapomat és napszemüvegemet.
Tiffany vezetett az úton, míg én újra és újra elmerengtem Los Angeles utcáin, hogy mihez milyen emlékeim kötődnek. A távolban kimagaslott a csarnok, melyben az az emlékezetes díjátadó is lezajlott. Ma már csak mosolygok a dolgon és tudom, hogy így kellett lennie. Justinnal sok mindenen mentünk keresztül utána, míg végül elváltak útjaink. Csak néha napján találkoztunk, mikor úgy hozta a sors. A One Direction tagjaival is ez lett, kivéve Harryvel, aki még az esküvőre sem hívott meg, miután elvette a legjobb barátnőmet, aki után a lányomat is elneveztem.
Szomorú magánéletem volt, de Jonathan mellett lenyugodtam és megtaláltam a boldogságot. Bár a szívem egy része örökké szeretni fogja Justint, de tudom, hogy az utolsó napjaiig ő is szeretett engem.
A temetés helyszíne a St. Timothy Catholic Church volt. Rengeteg ember volt mind a templomban, mint körülötte, hiszen mégiscsak egy legenda búcsúzott a soraink közül. A helyzet iróniája volt, hogy Emily és Justin itt mondták ki a boldogító igent-amin ott voltam.
-Szeretném, ha mellettem lennél, de ez a Te döntésed teljes mértékben.-mondta akkor, közel harminc évesen.
-Meglátom mit tehetek.-válaszoltam. Végül elmentem a szertartásra és én is gratuláltam nekik. Örültem, hogy boldog, hiszen mellettem nem lehetett teljes mértékben az, pedig megérdemelte volna.
Ahogy Tiffanyval a sorok között végigmentünk sokan furcsállták, hogy én is itt vagyok, de voltak, akik egy vállrándítással túltették magukat a dolgon, A vélemények megoszlottak. De valahogy már nem tudott érdekelni. Hátulról a harmadik sorban ültünk le, hogy senkit ne zavarjunk.
Az oltár előtt egy hatalmas fekete koporsó volt nyitva. A gyomrom is görcsbe rándult tőle. Az emberek egyre jobban gyülekeztek. Felfedeztem korunkbeli és fiatalabb hírességeket is, akik valamilyen módon, de személyesen is ismerték Justint. Sokan sírtak és a szemüket törölgették, miközben legelöl Justin családjával beszélgettek. Emilynél hamar eltört a mécses és finoman ősz hajszálai rátapadtak az arcára. A gyerekek a két oldalán álltak; Ashley három évvel volt fiatalabb Tiffanynál, de neki már két kisebb gyermek is megadatott, Jeremy, aki Justin apja után kapta a nevét öt évvel született később, mint Tiff, ő teljességgel örökölte Justin sármját és kisugárzását. Mikor kisebb korukban találkoztam velük, akkor mindig áradt belőlük a magabiztosság és az erő. Most viszont mindannyiuk válla berogyott a szomorúságtól.
Amint néztem őket Jeremy körbenézett és a tekintete megállapodott rajtunk. Rajtam. Elnézést kért a mellette állóhölgytől, akivel beszélgetett és felénk igyekezett.
-Szia Jeremy.-álltam fel és megöleltem.-Őszinte részvétem édesapád miatt.-súgtam a fülébe, mire elmosolyodott.
-Örülök, hogy itt vagy Lana.-nézett a szemembe. Bólintottam, mert nem tudtam mit is mondhatnék. Megmentésemre a pap jött, aki jelezte Emily felé, hogy ideje lenne elkezdeni, így Jeremy is vissza ment előre.
A temetés néhol megható volt, néhol viszont vontatott. Justin minden érdemét és különlegességét felsorolták, de valami hiányzott nekem. A lélek. Úgy éreztem, hogy nem sikerült tökéletesen elkapniuk Justin szellemét, bárki is beszélt róla. Talán Jeremynek, aki igazi mintaként és hősként beszélt az apjáról.
-Élete hetven esztendeje alatt sok mindenen keresztül ment. De hiszem, hogy még most sem ment el teljesen. Bármit csinálok hallom a hangját a fejemben, tudom mit és hogyan mondana. Tudom, hogy most is itt van.-csuklott el a hangja.-Csak annyit szeretnék neked mondani, hogy elfelejtettem megadni neked az öt dolcsit, de nem maradok az adósod.-fejezte be, majd a koporsóba dobta a pénzt.
Mindenki nevetett. Én is.
A szertartás befejeztével mindenki részvétet kívánt a közeli hozzátartozóknak. Egy oszlop mellett álltam meg és elgondolkoztam, hogy vajon mennyien is ismerték őt az itt lévők közül igazán. Kik voltak azok, akik tőle tudták meg a kedvenc színét és nem feltétlen a tévéből. Akik hosszabban beszélgettek vele, de úgy, hogy nem csak a zene volt a téma, hanem maga Justin is. Nem mertem megbecsülni.
-Lana Brooks?-kocogtatták meg a vállamat. Tiffany időközben eltűnt, így helyette egy fekete öltönyös férfi állt mellettem.
-Örvendek..
-Thomas Silverman vagyok, Mr. Bieber legfőbb tanácsosa és egyben ügyvédje.-érdeklődve hallgattam. Az ilyen emberek általában a családot keresik fel, nem pedig a volt szerelmeket.- Mr. Bieber különleges kéréssel jött hozzám két évvel ezelőtt. Akkor kisebb szívrohamot kapott, de senkit nem értesítettünk róla, még a családja sem tudta. Akkor ügyfelem avval bízott meg, ha eltávozik közölünk adjak át önnek valamit.
-Biztosan engem mondott?-vontam fel a szemöldököm.
-Teljességgel.-nyúlt bele az öltönye belső zsebébe, melyből egy borítékot húzott ki: LANA BROOKS felirattal.

2014. augusztus 26., kedd

Helyzetjelentés, némi ízelítővel

Drága Olvasóim!


Tartozom nektek némi magyarázattal arra, hogy miért is voltam, olyan (mondhatni) pofátlan, hogy se szó se beszéd eltűntem. Nos ez annak tudható be, hogy nagyon sűrű augusztusom volt és egyszerűen a blog volt az utolsó dolog, amire tudtam volna némi időt szakítani. Ezt nagyon nagyon sajnálom is!
Pont emiatt, meg hogy alapból is kezdenek "elfogyni" a részek a blogból, így arra a következtetésre jutottam, hogy október végéig befejezem a blogot!
Talán ennyi idő elég lesz arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű résszel érkezzek ahhoz, hogy lezárjam Lana Brooks történetét.
Hiszen valljuk be, már az elején úgy indultam neki, hogy nem végeláthatatlan szappanoperát írok.
Magyarán múlva maximum 2 napon belül felkerül az új rész, a többi meg majd folyamatosan, ahogyan tudom.


Kellemes Iskolakezdést (vagy valami ilyesmit) addig is mindenkinek és itt van egy kis ízelítő a folytatásból!

" Azt hiszem az életemre teljességgel igaz: ha azt hisszük minden rendben van, akkor soha sincs semmi rendben. Már az őrület határán vagyok. Mindenki vár tőlem valamit, de nem tudok úgy kijönni belőle, hogy senkit ne sértsek meg, hiszen valaki kétség kívül sérülni fog. Justin a teljes szerelmemet és bizalmamat kéri. Harry boldogságot. Tiffany magyarázatot, annak ellenére, hogy úgy tűnik a sok évig tartó barátságunk végérvényesen véget ért. Eric értetlen, nem tudja mi történt velem. Ő csak azt szeretné, hogy boldog legyek. Niall és Lilly pedig az egész közepébe csöppentek, a világ legnagyobb káoszába, pedig ennek kéne lennie életük legboldogabb napjának. És persze ott van a sajtó , akik meg az életünk tönkretételén dolgozik. Legszívesebben eltűnnék, de nem tudom mit csináljak. " (29.fejezet Értetlen szívek)

2014. július 27., vasárnap

28. fejezet Teen Choice Awards (2. rész)

Drága Olvasóim!
Mielőtt elolvassátok a következő fejezetet bármekkora is bennetek az izgatottság (legalábbis remélem hogy van) kérlek olvassátok el ezt!(:
Elsősorban beszeretném jelenteni, hogy elkészítették velem az első interjúmat, hála az Angels Blog Design csapatának, azok belül is Amelia-nak! (KLIKK IDE)
Másrészt fontos információnak tartom, hogy közöljem már közel a vége! Lassan szeretném lezárni Lana történetét. Már most tudom, hogy hiányozni fog a blog, de mit van mit tenni, egyszer minden véget ér!
De mindenesetre még tart és ehhez egy hosszú részt hoztam nektek!
Jó Olvasást és további Kellemes Vakációt!
Mindenesetre várom a kommenteket és a visszajelzéseket bármilyen formában!(:
XoLove Sophie

Lana Brooks

Van az a fajta izgatottság, amikor nem tudod megfogalmazni az érzéseidet. Amikor mindent ki akarsz mondani, de semmit nem tudsz. Ilyen érzés volt a Teen Choice Awards lesötétített színpadán állni, míg a nézők Kellan Lutz-t ès Ashley Greene-t hallgatták, akik felvezényeltek. A nagy próbákon és a backstageben is pontosan elmondták mi hogyan lesz. Toporogtam még egy kicsit, megigazítottam a fülhallgatómat, mire végül elhangzott a végszavam.
-És most lányok és fiúk! Következzen egy olyan csaj, aki nem régiben robbant be a köztudatba, de máris elbűvölte a hallgatóságot!-beszélt a kamerába Kellan.
-Szeretnétek tudni ki Ő?-kérdezte Ashley, mire hangos sikoltozás volt a válasz.
-Hölgyeim és Uraim a színpadooon-húzta Kellan.
-Lana Broooks!-fejezte be Ashley, mire a fények felgyúltak; a sikítás hangosabb lett és a zene elkezdődött. Egyből elmosolyodtam, mert tudtam melyik kamera mikor fog rám nézni, és hát ki akarna egy komor énekest bámulni? Senki, ezt mindenki tudja. Legfőképpen én voltam megvilágítva, ahogyan középen álltam előttem a mikrofonommal.
-It's been said and done
Every beautiful thought's been already sung
And I guess right now here's another one
So your melody will play on and on, with the best of 'em-énekeltem miközben óvatosan, alig észrevehetően körbepillantottam. A színpadom mellett közvetlen nem a hírességek, hanem a tinik álltak kezeikkel csapkodva és a mobiljaikkal videózva. Elmosolyodtam. Fantasztikus érzés nekik énekelni! Kizárni mindent. Az ismertséget, a problémákat, a múltat, Justint. Csak az itt és mostnak élni a legjobb!
-You are beautiful, like a dream come alive, incredible
A sinful, miracle, lyrical
You've saved my life again
And I want you to know baby-folytattam a dalt, míg a refrén következett.
-I, I love you like a love song, baby
I, I love you like a love song, baby
I, I love you like a love song, baby
And I keep hitting re-peat-peat-peat-peat-peat-peat-énekeltem és teljesen átadtam magamat a dalnak. Az ismétlésnél már robbant a színpad és mindenki velem együtt énekelt. A második versszaknál már némi mozgást is csempésztünk a műsorba és a táncosaimmal együtt mozogtam. Dögösnek éreztem magam, úgy Isnet igazából!
-Dívának kell lenned! Dögös, szexi bigének!-mondta egyszer Alex a koreográfusom és most, hogy ezt felidéztem magamban próbáltam is ilyen lenni.
-No one compares
You stand alone, to every record I own-énekeltem teljes szívemből, majd megláttam őt. Ott állt a
színpad előtti első széksorban és mindenkivel együtt énekelt. Mosolygott rám mosolygott. Amint ránéztem én is elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy ilyen hatást keltsen bennem, de nem volt választásom, hiszen ez a dal, ez a dal Róla szól.
-Music to my heart that\'s what you are
A song that goes on and on-és itt jött el az a pillanat, amikor a dal hátralévő részét teljesen Neki szenteltem.
Hatalmas tapsvihar közepette sötétült el újra a színpadom, majd lementem hátul, ahol már a csapatom ovációja és gratulációja fogadott.
-Annyira jó voltál!
-Ragyogtál!
-Egy szó volt rád: fantasztikus!-jöttek a hangok folyamatosan én meg nem győztem köszönetet mondani és megölelni az embereket.
-Köszönök mindent srácok!-mondtam.-Viszont most át kell öltöznöm a reklám ideje alatt meg minden más.-szabadkoztam és berohantam az öltözőmbe. Bezártam az ajtót és lehunytam a szememet. Teljesen összezavarodtam.

Talán az lenne a legnormálisabb eset, ha feszengve érezném magamat amiatt, hogy Justin mellett kell ülnöm, de meglepően nagy biztonságot jelentett számomra, hogy láttam őt. Mintha még mindig Londonban lennénk. Szeretem őt, ez kétségtelen! De amit tett... Cserben hagyott. Nem értettem önmagamat. Olyan sok mindent leküzdöttem már, hogy új életet kezdhessek. Lezártam a Londoni életem fejezetét. Vele együtt Justint is.
-Hülye érzelmek!-suttogtam és elindultam felvenni a ruhámat. Eredetileg ez két emberes, vagy többes feladat lenne, de egyedül szerettem volna lenni. Gyorsan átöltöztem, miközben folyamatosan kopogtattak az ajtómon és mindenki azt tudakolta, hogy segítsen-e valamiben.
Éppen a ruha cipzárjával bajlódtam, mikor véget nem érő kopogás hallatszott.
-Mondtam, hogy egyedül is eltudok készülni!-nyitottam ki az ajtót, majd lefagytam.
-Szia!-mosolygott rám, amivel teljesen megbabonázott.
-Szia.-mondtam én is, de többet nem tudtam.
-Tűnj már innen haver!-rohant oda Eric és a karjánál fogva rángatni kezdte Justint.-Bocsi Lana én próbáltam megállítani!
-Csak beszélni akarok vele!
-Beszélhetsz bárki mással, de őt hagyd békén! Teljesen tönkre tetted!
-Bevittek a sittre bazdmeg! Nem tudtam beszélni vele, míg ki nem hallgattak!-ordította Justin és már emelte a kezét, hogy megüsse a svédet. Teljesen lesokkoltam. Justin börtönben volt... nem is tudtam róla.
-Meg is érdemelted!-üvöltötte Eric.
-Hagyjátok abba!-kiáltottam, mire a két srác keze megállt a levegőben. Meglepetten néztek rám. Ideges lettem. Ott álltam két ideges srác között, akik ha olyan lett volna a helyzet képesek lettek volna akár meg is ölni egymást, a hátul lehúzott cipzáros ruhában és majdnem elsírtam magam.-Kérlek!-néztem rájuk.
Láttam ahogyan Justin válla leereszkedik, mikor ránéztem és az én szívverésem is lassulni kezdett. Eric még tiszta ideg volt és se szó, se beszéd elment. Csak egy lenéző pillantást hagyott ránk. Hirtelen nem tudtam mi lenne a helyes döntés. Mennyek az után, aki idáig eljuttatott és segített engem? Vagy maradjak avval, akihez a szívem húz? Maradtam.
-Lana én nem is tudom mit mondjak-kezdte, de nem tudta befejezni. A karjai közé vetettem magamat és szorosan megöleltem. Először meglepődött, de utána viszonozta az ölelésemet és a hajamba hajtotta a fejét. Én a vállába fúrtam az arcomat és szorosan magamba szívtam az illatát. Nem akartam elengedni, de muszáj volt.
-Bejössz?-mutattam a nyitott ajtó felé, mire csak bólintott. Bementünk és ő becsukta maga után az ajtót. Háttal álltam neki, de egyikünk sem szólt semmit. Éreztem ahogy mögém lép és a vállamra teszi a kezét. Az ujjait óvatosan végighúzta a kezemen még el nem ért a lecsúszott vállpántig. Feligazította a helyére, majd egy egyszerű mozdulattal felhúzta a ruhám hátsó cipzárját.
-Köszönöm szépen!-fordultam vele szembe. Elvesztem a tekintetében. Ő is mintha válaszokat keresett volna az enyémben.
-Börtönben voltál?-tettem fel a kérdést, mire nyelt egyet.
-Igen.
-Mikor?-folytattam. Tisztázni akartam mindent. Tudtam és éreztem, hogy nem szeretném elveszíteni.
-Mikor beszélnünk kellett volna.-fordította el a tekintetét. Óvatosan megfogtam az állát és szembe fordítottam az arcommal. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
-Mi történt?
-Autó baleset volt.-amint kimondta a szavakat elszorult a torkom. Egy baleset. Ez volt a valódi ok. Ha a hiúságom hagyta volna, hogy lássam a valóságot akkor nem itt tartanánk. Sírni kezdtem. Megbántam. Megbántam, hogy nem beszéltem vele, hogy nem írtam neki, hogy nem hagytam hogy keressen. Önző voltam vele. És őrülten szenvedtem tőle. Pedig az én hibám volt. Még a távolból emlékeztem azokra a hírkockákra, mikor a paparazzi gázolást vitatták, de nem rémlett, hogy Justin nevét is említették volna benne.
-Kérlek ne sírj, már minden rendben!-szorított magához.
-Hiányoztál!-suttogtam.
-Ne is mondd! Őrjítő volt tudni, hogy nem tudtam rólad semmit. Aztán berobbantál, mint egy csillag, egy született sztár. Egész Amerika fejet fog hajtani előtted! Káprázatos voltál ma este és gyönyörű, mint mindig!-mondta folyamatosan én meg rák vörös lettem.
-Látom újabb árnyalatot fejlesztettél ki!-nézett le rám. Közel volt. Nagyon közel. Meg akartam csókolni. Érezni akartam, mint régen.
Mintha ő is pont erre gondolt volna megfogta a csípőmet és olyan közel húzott, hogy egy hajszál sem fért volna be közénk. Bele nézett a szemeimbe, majd a számra, majd újra a szemeimbe. Teljesen megőrjített.
Alig tudtam vissza fogni magamat, nyeltem egyet. Látva a vágyamat a csók iránt elmosolyodott és őrjítően lassan közeledett felém.
-Ne szórakozz velem!-álltam lábujjhegyre kissé és megcsókoltam. Hirtelen minden olyan volt mint régen, még mielőtt eltávolodtunk egymástól. Az eddigi lassúság eltűnt és vadul csókolt tovább. Az elkövetkezendő éveimet is így éltem volna le a legszívesebben, de tudtam, hogy ez a csók sem tarthat örökké. Amint ebbe belegondoltam hatalmas tapsvihar hangzott fel a hangszórókból, mire kelletlenül és lihegve, de eltávolodtunk egymástól.
-Mennünk kell.-támasztotta a homlokát az enyémhez, mire mosolyogva bólintottam. Kézen fogva sétáltunk ki az öltözőből és indultunk a helyünk felé. A tekintetemmel a csapatomat kerestem, de senkit nem láttam.
Érdeklődő tekintetek és néhány gonosz pillantás kísért végig minket. Justin biztatóan megszorította a kezemet, mire kissé megnyugodtam. Éppen a Legjobb Női Előadó kategóriában hirdettek győztest; ez alkalommal Katy Perry kapta a díját. Mosolyogva figyeltem őt, ahogyan boldogan, mosolyogva és legfőképp a könnyeivel küszködve köszönte meg a díjat. Hálás volt a családjának a támogatásért,  a menedzsmentjének, de leginkább a rajongóinak ajánlotta a szörfdeszkát, ami a TCA jellegzetes díja. Elképzeltem, ahogyan talán egyszer én is ott állhatok majd kezemben egy ilyen-vagy bármely más fajta-díjjal és köszönetet mondok. Igen, talán majd egyszer én is ott lehetek.

Egyszer csak Tyra Banks lépett a színpadra Sean Kingstonnal az oldalán. Justin arcán hatalmas mosoly ékeskedett az ismerős arc láttán. Sean-nal együtt készítették még anno az Eenie Meenie című számot, ami igen nagy sikert aratott a hallgatóság körében. Bár ha jobban belegondolok melyik Justin Bieber szám nincs ilyen hatással az emberekre?
De nem csak emiatt volt különleges Sean megjelenése a színpadon, hanem ez egyben azt is jelentette, hogy mindjárt átadásra kerül a díj a Legjobb Férfi Előadó kategóriában, ahol Justin is jelölve lett.
-Úgy is te nyerted!-suttogtam a fülébe.
-Nem biztos az.-mondta mialatt Tyra, majd Sean is szólt pár szót az átadás előtt.
-Dehogynem. Érzem.-mosolyogtam rá, hiszen biztos voltam a győzelmében. Válaszul csak egy puszit adott az arcomra.
-És most jöjjenek a jelöltek!-szólt Tyra majd a mögötte lévő kivetítőn megjelent a videó. "Cee Lo Green", "Jason Derulo", "Enrique Iglesias", "Justin Bieber"," Bruno Mars"; jöttek folyamatosan a nevek és kezdtem érezni miért nem biztos velem ellentétben Justin a győzelmében, tehetséges előadókkal került egy kategóriában.
-És a Legjobb Férfi Előadó nem más miiiint-kezdte Sean, mire a nagy kivetítőn kiíródott Justin neve.
-JUSTIN BIEBEER!-kiáltotta Tyra. Justin után én is felálltam a helyemről, majd megöleltük egymást mielőtt kiment átvenni a díjat. Nagyon büszke voltam rá! Lepacsizott egy pár barátjával, mielőtt tovább ment. Végig állva tapsoltam, míg felment a színpadra, majd vissza ültem a helyemre. Mialatt megölelte Tyrat és Seant a hangosbemondón elsorolták mi mindenért jár neki a díj: Legjobb Férfi Előadó, a CSIban való szerepléséért Legjobb Sorozatbeli Gonosztevő lett, ő lett a Legjobb Tweetelő, ráadásul őt szavazták meg a Legszexibb Férfinek is!
-Köszönöm szépen elsősorban az összes rajongómnak csodálatosak vagytok! Támogattok engem!-kezdte Justin.-Csak annyit szeretnék mondani, hogy három évvel ezelőtt még csak egy gyerek voltam Kanadában, néztem a TV-t és néztem a Teen Choice Awards-ot és most itt vagyok a színpadon és ez csodálatos! Köszönöm mindnyájatoknak! Nektek is srácok, akik otthon néztek! És annyit még, hogy minden lehetséges, legyen mindig az eszetekben és legyetek elsősorban a családotokkal, hiszen Jézus mindnyájatokat szeret! És nagyon szépen köszönöm nektek, csodálatosak vagytok!-fejezte be végül majd a színpad mögé ment Seanékkal együtt, mire Will i am kezdett el zenélni.

Az utolsó dal és a műsorvezető-aki szintén Katy Perry volt- búcsúzása után a lehető leggyorsabban próbáltam bejutni a backstage-be a csapatomhoz, de legfőképpen Justinhoz.
A hátsó zűrzavarban hirtelen megláttam anyát, aki egy alacsony hölggyel beszélgetett.
-Anya!-mentem oda hozzá. Hátulról átöleltem, majd megláttam, kivel is beszélgetett. Pattie volt az.-Szia Pattie!
-Szia kincsem!-köszönt anyu, majd Pattie is mosolyogva. Megöleltem őt is.
-Látom Justinnal már találkoztál.-mosolygott.
-Mondhatjuk így is.-haraptam az alsó ajkamba, még mielőtt elmosolyodom. Ha tudnák, milyen egy találkozás volt!
-Megvagy!-ölelt át hátulról valaki, de nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki a "támadóm".
-Mondtam, hogy te nyered a díjat!-fordultam meg, hogy normálisan átölelhessem.
-Tudom és köszönöm!-adott egy puszit a homlokomra, mire elmosolyodtam, majd anyuhoz fordultam.
-A többiek merre vannak?
-Készülnek az afterpartyra.
-Afterparty?-vontam fel a szemöldökömet keserűen. Semmi kedvem nem volt elmenni.
-Megbeszéltük nem emlékszel?-lepődött meg.
-Nem.
-Nem szeretnél elmenni?-kérdezte Justin, mire megráztam a fejemet.
-Te is ott leszel?-kérdeztem.
-Minden fellépő és sztárvendég meg van hívva. Ott vannak a végső interjúk. Az után meg csak ingyen kaja van meg zene.-mesélte és erről arra következtettem, hogy nem először vesz részt ilyenen.
-Akkor elmegyek.-mondtam, mire anyu csak mosolyogva megforgatta a szemeit. Elköszöntünk Justintól és Pattie-től, majd megbeszéltük, hogy a partyn találkozunk. A kisebb tömegen keresztül visszamentünk az öltözőbe, ahol már mindenki ott volt. Legalábbis elsőre úgy tűnt.
-Hol van Eric?-kérdeztem Sandrat, mire lehervadt a mosoly az arcáról.
-Annyira sajnálom Lana!
-Te meg miről beszélsz?-nevettem kedvetlenül. A többiek mintha felfigyeltek volna a beszélgetésünkre csöndbe maradtak. Sietve néztem körbe. A legtöbben mintha nem szerettek volna a szemembe nézni.
-Hol van?-fordultam vissza Sandrahoz, de nem mondott semmit.
-Kincsem!-jött oda apa.-Mi a baj?
-Hol van Eric?-kérdeztem, mire az ő mosolya is lehervadt.-Apa mi történt?
-Igen Tom, mi történt?-kérdezte anyu is. Úgy látszik ő is lemaradt, ahogyan én.
-Elment.-mondta Apa.-Sajnálom Lana.
-Hazament?-lepődtem meg.-Legalább elköszönhetett volna!
-Nem Lana, úgy látszik nem érted.-fogta meg a vállaimat apa és a szemembe nézett.-Eric visszautazott Svédországba.

2014. július 14., hétfő

27. fejezet Teen Choice Awards (1. rész)

Drága Olvasóim!
Remélem nektek is olyan zűrös a nyári szünetetek, mint az enyém. Mind ezt csak azért írom le, hogy ne tűnjek bunkónak, amiért nem hozom a részeket! :c
A lényeg csak annyi, hogy a díjátadót (szintén, mint anno Londont) kettő részben fogom nektek megírni!
De most tényleg nem akarok sokat beszélni lényeg a lényeg: Jó Olvasást és Legyetek Jók!((:
XoLove Sophie

Lana Brooks

Egész éjjel forgolódtam az ágyamban; részben az izgalom, részben a Justinnal való találkozásom tudata nem hagyott nyugodni. Végül egy altató segítségével sikerült lehunynom a szemeimet. Hajnali ötkor csörgött az ébresztő órám. Azonnal felvettem egy melegítőruhát és az iPhoneomat a zsebembe csúsztatva futni indultam. Ki kellett ürítenem a fejemet és lemenni alfába mielőtt hagyom, hogy az elkövetkezendő díjátadó feszültsége és zsongása rám telepedjen. Az egy dolog, hogy ez lesz az első nagy és hivatalos fellépésem, de nem csak amiatt kellett izgulnom. Minden megmozdulásom és mondatom számít. Összeszedettnek kell lennem; mind testileg és lelkileg is.
-Itt minden a külsőségen múlik, ez itt Los Angeles baby.-mondták nekem egyik alkalommal.-Lehetsz aranyos és kedves, de ha nem nézel ki jól, akkor senkit nem fogsz érdekelni! Nézz ki jól és légy tudatos különben reggelire fognak felszolgálni a Hilton hotelben!
Mekkora hülyeségnek gondoltam akkor, de most jobban belegondolva igaza volt az illetőnek. Kishal vagyok a nagyhalak óceánjában. Ehhez kell tartanom magamat, különben már a kezdetekben vége lesz mindennek.
Közel két óra elteltével mentem haza. Anyáék már rég felöltöztek és éppen kávéztak. Köszöntem nekik, majd minden szó nélkül elmentem lezuhanyozni. Ahogy levettem az izzadt ruháimat és a vízsugár alá léptem úgy éreztem eláraszt a nyugalom és a víz megtisztít a görcsöktől. "Mi baj történhetne?" kérdeztem magamtól. Semmi az ég egy adta világon! Nem is értem miért izgulok, hiszen nincs semmi veszteni valóm. Eric mellettem lesz mindvégig. Tudom, még ha nem is fogom látni őt. Ráadásul Justinon kívül még rengeteg más híres ember is ott lesz. Demi Lovato, Cher Lloyd és a Little Mix csajok is teljességgel fent vannak a listán, velük pedig mind jóban vagyok. Így teljességgel kivédhető, hogy kettesben tudjak maradni vele. Éppen a hajamat mostam mikor egy kérdés viharzott át az agyamon: "Vajon Harry-ék ott lesznek?". Elgondolkodtam, nem emlékeztem, hogy láttam volna a nevüket a fellépők  vagy a meghívottak listáján. Hiányoztak; Tiffany, Lily, Eleanor, Louis, Zayn, Liam, Niall, Harry...
Harry; a szívem szorult össze és kezdte marni a mellkasomat. Egy titok. Ketten őrizzük. Eddig nem tudta meg senki. Nem is tudhatja...Hideg vizet engedtem magamra, hogy visszatérjek a valóságba és ne készüljek ki. Törülközőbe csavarva léptem ki a fürdőszobából. Anyu célzás képen, hogy siessek kirakta a ruhámat, ami arra az időre kell, míg elmegyünk a stúdióba, ahol a felkészítő csapatom már várni fog engem. Belebújtam a rövidnadrágomba, a pólóba és felhúztam a sarumat. Egy kis táskába beledobtam a napszemüvegem és a kedvenc parfümöm, majd a lépcsőn lefelé menet felkaptam a telefonomat is. Készen voltam.

Tíz perc késéssel érkeztünk az épületbe, de senki nem mondott semmit. Bementünk egy hatalmas terembe, ahol ott volt a teljes társaság. A sminkesek, a fodrászok, a táncosaim, a stylistom, Sandra a ruhakölteményekkel, a háttérénekeseim, a zenekarom, a koreográfusom és mindenki más, aki számít a csapatban. A táncosok már nagyjából fel voltak öltözve, ahogy a bandám is, de senki nem állt meg egy pillanatra sem. Egy fiatal lány, akit azt hiszem Anastasianak hívtak odalépett hozzám és azt mondta, hogy a mai nap folyamán ő lesz az asszisztensem és bármi óhajom van, neki szóljak. Csak megköszöntem és bólintottam, mert már bele is ültettek az egyik székbe és nekiálltak rendbe tenni a körmeimet. Ránéztem a faliórára 9:13 állt rajta; már csak hét óra van hátra addig, hogy a vörös szőnyegre lépjek. Éreztem, ahogy az adrenalin gyülemleni kezd bennem, ezért csak becsuktam a szememet és próbáltam ellazulni.
Pár hónapja még el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyi idő vagy inkább ekkora felhajtásba kerül egy díjátadó előtti időszak. Szerencsére fejben már minden megvolt. A vörös szőnyeges-mondjuk ez esetben kék szőnyeges-fényképezés után mindössze fél órám lesz arra, hogy átöltözzek a fellépő ruhámba, amit utána egyből díjátadó alatt viselt ezüst ruhám fog követni. Minden rendben lesz!
Sandra segítségével belebújtam a ruhámba, miközben a sminkesek és a fodrászok a szüleimet hozták formába. Mary megcsinálta a natúr sminkemet, miközben a hajamat igazgatták. Közel tizennyolc évesen igazi nőnek éreztem magam a jelenlegi szettemben. A csapatom már most pozitív energiát küldött felém, ami nagyon jól esett. Anastasia odaadta a rózsaszín kézitáskámat, amibe belerakta a telefonomat is.
-Eric mikor jön?-kérdeztem anyát aggódva, mivel mindjárt indulnunk kellett, de Eric még semerre sem volt.
-Nem tudom.-mondta anyu, majd megölelt.-Gyönyörű vagy.-súgta a fülembe, mire még jobban magamhoz öleltem.
-Megjöttem!-jött be hirtelen Eric a velem szemben lévő ajtón. Fekete zakót és inget viselt, amihez egy fekete farmert vett fel. Kicsit sötét volt, de Eric stílusát tükrözte.
-Hál' Istennek, hogy megjöttél!-mentem oda hozzá és megöleltem.-Azt hittem, hogy már el sem jössz!-morogtam neki, mire elnevette magát.
-Nem hagynám ki a felfedezettem első nagy fellépését!
-Ajánlom is!-mondtam, majd elindultunk kifelé az épületből a limuzinhoz. A sofőr kinyitotta nekünk az ajtót, majd egymással szemben hárman-hárman leültünk. Anya és Anastási ült az én oldalamon velem szemben pedig Eric, Apa és Sandra.
-A többiek hogy jönnek?-kérdeztem látva, hogy a többiek sehol sincsenek.
-Ne aggódj Lana, ők külön kocsival jönnek, hogy a ruhák meg minden más is beférjen. Ne gondolkodj, csak dőlj hátra és lazíts!-mondta apu, mire bólintottam és hátradőltem. Eric rám mosolygott, majd az ablakon kinézve a los angelesi házakat nézte. Követtem a példáját és én is a mellettünk elsuhanó pálmafák felé fordítottam a tekintetemet. Nézelődésemből egy vaku éles villanása hozott vissza. A szívem egyből erősen verni kezdett, azt hittem majd kiugrik a helyéről. Anyu megszorította a kezemet és rám nézett.
-Itt vagyunk!-mosolygott, majd kiszálltunk a limuzinból.
Rengeteg ember vett körül minket. Anastasia jött az egyik oldalamon segítség képen, miközben öt csillagos mosolyt villantottam mind a kamerák, mint a sikítozó gyerekek felé. Felemelő érzés volt. Sikítoztak és sírtak, ha meglátták a kedvencüket, miközben papírt és tollat szorongattak, hogy autogrammot tudjanak kérni példaképüktől. Meglepetésemre engem is ekkora öröm áradat fogadott. Több emberhez is odaálltam egy-egy fotóhoz és mosolyogva osztogattam az aláírásomat, míg az egyik szervező előrébb nem tolt, hogy fotók is készülhessenek azért rólam. A kék szőnyegre lépve azonnal megindult a vaku áradat felém. Hihetetlen volt.
-Lana erre!
-Ide nézz kérlek!
-Egy mosolyt vagy egy puszi dobást hagy lássunk!-kiabálták mindenfelől én meg nem győztem eleget tenni a kéréseiknek. Néha szóltak, hogy mennyek egy kicsit arrébb, hogy másokat is tudjanak fényképezni. Egyszer azonban egy ismerős hangra lettem figyelmes.
-Lana, igaz?-kérdezte az illető, aki nem volt más, mint maga Demi Lovato.
-Igen.-bólintottam.
-Emlékszem rád a londoni koncertemről, ahol a One Directonnel léptem fel.-mosolygott.
-Én sem felejtettelek el. Nehéz is lehetne, hiszen elképesztő vagy!-mosolyogtam. Hihetetlen, hogy megismer.
-Ugyan! Hihetetlen mennyire sikeres lettél, nem emlékszem, hogy mondtad volna, hogy énekesnő vagy.
-Nem is voltam, nem lassan fél éve dolgozom a szakmába, ha lehet így mondani.-kezdtünk el beszélgetni. Hihetetlen milyen kedves lány! A fotósok persze kapva kaptak az alkalomra, hogy a kislány ilyen jóban van a nagy Demi Lovato-val, így egyből közös fotókra kértek minket mi meg nevetve, karöltve pózoltunk a kameráknak.
-Lana indulnunk kell!-szólt a szőnyeg széléről Anastásia.
-Ne haragudj, de mennem kell átöltözni!-köszöntem el Demitől.
-Menny csak, majd találkozunk a színpad előtt.
-Igazság szerint először fellépek majd.-mosolyogtam, mire elismerően kacsintott, majd hagyott menni én pedig Anastasia után siettem a testőrök kíséretében az öltözőm felé, ahol már mindenki rám várt.

Felcsavarták a bokámra a cipőimet, miközben utolsó darabként a fülembe tettem a fülbevalómat és megigazítottam a mikrofonomat. Eric segített beénekelni, majd beszélni kezdett.
-Kérek mindenkit, hogy figyeljen rám!-kezdte.-Lana Brooks, hatalmas utat tettél meg ebben a pár
hónapban. Londonból jöttél, hogy meghódítsd az Egyesült Államokat, majd utána szépen az egész világot! A személyiséged lenyűgöző, akár csak a hangod! Magával ragadó vagy, bájos! Felnőttél a dalaidhoz, a szerepléshez és Los Angeleshez. Túl fogsz szárnyalni engem is. Tudom, mert látom benned azt a fajta szenvedélyt, ami nagyon nagyon kell ehhez a szakmához. Elszánt vagy a jövővel szemben! Tökéletes példakép a fiatalabb generáció számára!-mindvégig a szemembe nézett, én pedig éreztem, hogy alig fogom tudni visszatartani a könnyeimet.-Most azért vagyunk itt mindannyian, hogy kimenj és rázd fel az egész díjátadót! Őrjítsd meg a közönségedet, Bárki is legyen az! Sok sikert Lana!-emelt fel egy pezsgős poharat és bele ivott, mire mindenki éljenezni kezdett.
-Istenem Eric!-öleltem magamhoz. Szorosan magához vont ő is.
-Kettő perc kezdésig!-szólt be egy fiatal lány.
-Menned kell!-nézett a szemeimbe.
-Igen!
-Nagyon szurkolok neked! Menj és kapd el Hollywood-ot, kapd el Biebert és őrjítsd meg a népet!-nevette el magát. Még egyszer szorosan megöleltem, majd elindultam az egyik rendező felé a színpad mögé.

2014. június 23., hétfő

26. fejezet Az igazi kaland

Drága Olvasóim!
Örömmel értesítelek Titeket, hogy hosszú (2 hónapos) szünet után ismételten új résszel jelentkezem!
Remélem számotokra is megérte várni, hiszen eléggé sok infóval tömtem meg nektek ezt a részt, hiszen ahogy a cím is mutatja Az igazi kaland veszi kezdetét Lana számára!
Egy fontosabb szereplő és négy másik kerül megemlítésre + Lana számára két nagyobb esemény is kezdetét veszi. Hogy mik lesznek ezek? Kezdjetek olvasni és járjatok utána!
Jó Olvasást! (:
UI: A YouTube csatornámra felkerült a második videóm kukkantsátok meg a blogommal együtt!(:
XoLove Sophie



Lana Brooks

Az utolsó szavakat énekeltem bele a mikrofonba, miközben anyu és apu csillogó tekintettel figyeltek az üvegfal túloldaláról. Mikor befejeztem Eric a hüvelykujját feltartotta jelezve, hogy jól csináltam és Benny a producerem is elégedetten bólogatott. Boldogan tettem fel a fejhallgatót a helyére és mentem ki a többiekhez.
-Ez valami fantasztikus lesz!-ölelt meg anyu elsőként, majd apu is nyomott egy puszit a fejemre.
-Sztár leszel Brooks!-ölelt meg Eric.
-Mindent köszönök-szorítottam magamhoz.-Tényleg mindent!-néztem a szemébe, mire rám mosolygott. Hihetetlen, hogy megváltozott az életem-újra. Alig három hónapja még Justinért sírtam folyamatosan, otthon, az utcán, a színház öltözőjében.  Ma viszont Los Angeles-ben vagyok és éppen befejeztem az első albumomat! Hihetetlen! És persze ezt kinek köszönhetem? Ericnek! Ő volt az, akibe azon a bizonyos esős délutánon belebotlottam és akiről kiderült, hogy egy Svédországban elismert énekes! Hihetetlen még a mai napig számomra ez az egész! Nem sokkal utána újra találkoztam vele és beszélgettünk, megtudta, hogy a színházban dolgozom és eljött az egyik előadásomra és egyből felajánlotta nekem, hogy bejuttat a nagybetűs zeneiparba. Őszintén, először féltem az egésztől, de biztosított róla, hogy minden rendben lesz. Anyuék lettek a menedzsereim és onnantól minden ment magától. Ott hagytam a színházat és Londont. Az iskolát, a lányokat és One Directiont. Ott hagytam mindent, de nem bántam meg. Az első hónapban Eric turnéján léptem fel előzenekarként és feldolgozásokat adtam elő, majd a YouTube-ra is elkezdtünk felrakni videókat. A követőim száma tömegesen megnőtt a különböző közösségi oldalakon és végre elhittem, hogy lehetek valaki. Elkezdtem dalokat írni és szintén Eric segítségével eljutottam a Hollywood Recordshoz, ahol felvettük az első szólóalbumomat a Who Says-t. A rádiók játszani kezdték, mire elkészítettük hozzá a videoklippet is. Nem régiben pedig felhívott a Records, hogy ideje lenne elkészíteni az első albumomat és már itt is vagyunk. Befejeztük. És elégedett vagyok. Mindennel.
-Erre ennünk kell valamit!-mondta Eric.
-Hát persze!-nevettem fel. Ez annyira tipikus volt. Kidolgozott testalkata láttán az ember el sem hinné, hogy ha tehetné folyamatosan enne. Pedig ez így igaz. Mondjuk lehet, hogy csak a pasi gének dolgoznak benne, ebből kifolyólag a gyomor az étel az alap boldogságforrás.
-Rendben. Hol foglaljak asztalt?-kérdezte anyu és már vette elő a telefonját.
-Sehol.-vontam vállat, mire elég érdekesen nézett rám.
-Nem akarok puccos étterembe menni, mennyünk Mekibe!-válaszoltam, mire Eric nevetve átfogta a vállamat és helyeselte az elképzelésemet.
-Nekem mindegy végül is.-mosolygott anyu.
-Akkor mehetünk?-vette elő apu a kocsikulcsot. Bólintottam és felvettem a táskámat, a pulcsimat meg a derekamra kötöttem. Benny-től elköszöntünk, majd távoztunk a stúdióból.
Az ajtón kilépve a szemembe sütött a nap, így megigazítottam magamon a napszemüvegemet. Valahogy még nem igazán szoktam hozzá, hogy itt mindig meleg van. De ilyen Kalifornia, bár ezt nem is nagyon bánom. Londonban folytonos esőzések voltak. De annak is megvolt a varázsa. Az autóba beülve anyuék Ericcel folyamatosan az albumról beszéltek és, hogy nemsokára valami díjátadón kell részt vennem, ha minden a terv szerit alakul.
-Mit gondolsz Lana?-kérdezte anyu.
-Hogy mi?-tértem vissza a gondolataimból.
-A díjátadó. Már vagy öt perccel erről beszélünk.-tájékoztatott.
-Igen, félig figyeltem csak.-vallottam be, mikor beálltunk az étteremlánc parkolójába.
-Jó akkor ezt bent megbeszéljük még.-mondta és kiszálltunk. Szokás szerint sokan voltak. Apu és Eric elmentek az ételért, anyu lefoglalt egy körboxot, én pedig bementem a mosdóba. Amint beléptem mosolyra állt a szám, hiszen a plafonon lévő hangszórókból a Who Says szólt. Mosolyogva mentem be a fülkébe. Hallottam, hogy bejön valaki, de különösebb figyelmet nem fordítottam neki.
-Who says, who says you're not perfect
Who says you're not worth it
Who says you're the only one that's hurting-énekelte a lány. Óvatosan kinyitottam az ajtót és nem tudom miért, de én is énekelni kezdtem.
-Trust me that's the price of beauty
Who says you're not pretty
Who says you're not beautiful, who says?-folytattam, mire a lány rám nézett.
-Úram Isten!-állt el a szava. Nem értettem mi történt, így abbahagytam, de közben mosolyogtam, mint egy idióta.
-Ne haragudj, hogy megijesztettelek.-mondtam és megmostam a kezem. Csak állt, de nem mondott semmit.
-Bocsi, hogy megijesztettelek.-folytattam és kezdtem kellemetlenül érezni magamat.
-Te...Te...Lana Brooks vagy??-kérdezte végül, mire bólintottam.-Ezt nem hiszem el!-támaszkodott meg a csap szélében mosolyogva és folyni kezdtek a könnyei.
-Jól vagy?-kérdeztem gyorsan.
-Nem hiszem el, hogy te vagy az! Álmodni sem mertem volna, hogy valaha találkozok veled! Hallottam a Who Sayst és imádom! Tényleg nagyon nagyon szeretem! Mikor megláttam, hogy lesz albumod nagyon boldog lettem, ezt nem hiszem el!-hadarta boldogan.
-Azért vegyél egy kis levegőt is.-mosolyogtam.
-Megölelhetlek?-kérdezte zavartan.
-Persze!-válaszoltam, mire magához szorított. Könnyek kezdték égetni a szemeimet, de visszatartottam őket.-Viszont most mennem kell, mert a szüleim várnak!-szabadkoztam gyorsan és nyitottam volna már az ajtót.
-Lana még gyorsan egy kérdést kérlek!
-Tessék?-fordultam vissza.
-Kérhetnék egy képet?-vette elő a telefonját. Bólintottam és gyorsan készítettünk egy képet, majd kisiettem az ajtón, mielőtt elsírom magamat a boldogságtól. Az első rajongóm.

Az utolsó konzultációnkon ültem egy hatalmas tárgyalóteremben. Velem szemben három nő és egy férfi. Mellettem anya ült másik oldalamon pedig apu. Kicsit fura volt a helyzet, hiszen az én fellépésemről beszélgettek, de engem nagyon nem is kérdeztek inkább csak biztatóan mosolyogtak, amolyan Ne aggódj, mindjárt végzünk! stílusban. Barátságos volt az arcuk. A hosszú asztallal szemben volt egy hatalmas ablak, ahonnan lelehetett látni egész Los Angeles-re. Fenomenális látvány volt.
A teremben különböző díjátadókról voltak vörös szőnyeges, backstage-es és fellépős fényképek. Az előző évek plakátjai bekeretezve lógtak a falakon. Jelenleg is ilyen ügyben tárgyalunk. Az albumot három nappal ezelőtt adtuk ki és hatalmasat robbant. Jó értelembe. Pár óra alatt több, mint ötvenezer példányban kelt el az iTunes-on, ami hatalmas sikernek számított, hiszen eddig egy slágeres előadóként ismertek. És pont emiatt a siker miatt jutottunk el odáig, hogy már biztosra véve felléphetek a Teen Choice Awards-on. Álmodni sem mertem volna róla soha. De most itt vagyok.
-Rendben Lana.-nézett rám az egyik nő. Azt hiszem Helen-nek hívták.-Ha itt most aláírod, akkor minden papíron is ellesz fogadva. Mindent biztosítunk neked. A táncosokat, a zenekart és a színpadi díszítést is.
Ránéztem a papírra. Minden rajta volt, amiről az elmúlt négy órában beszéltek. Nagyon gyors volt nekem ez a tempó, de nem nagyon volt választásom. Evvel a lehetőséggel több emberhez juthat el a zeném. Több embert ismerhetek meg. Minden felgyorsul ezentúl.
Még mielőtt még többet agyalhattam volna Mi lesz ha... alapon gyorsan aláírtam a kis vonalkát.
-Gratulálok Lana-állt fel a férfi és utána mindenki más is.-Ezennel felkerültél a 2014-es Teen Choice Awards fellépőinek listájára.
-Nagyon szépen köszönöm.-fogtam velük kezet. Még egy pár szót váltottunk illendőség céljából, aztán távoztunk.
-Na kislány-nézett rám apu a kocsi visszapillantójából.-Most kezdődik aztán az igazi kaland.
Nem értettem mire céloz, de az elkövetkező három hétben teljességgel megértettem.

Sandra Green
Még egyszer visszafordultam és intettem Ericnek a parkolóból, majd berohantam a próbaterembe. Már
mindenki ott volt, a táncosaim Liz, Emma, David és Jon, a koreográfusom Alex és a konzultációról Rita.
-Bocsánat a késésért, dugóba keveredtünk!-mentegetőztem.
-Semmi baj szupersztár, nélküled úgy sem kezdjük el!-ölelt meg Alex.
-Köszi!-nevettem fel.-Sziasztok!-köszöntem a többieknek.
-Pakolj le és máris kezdhetjük!-mondta Alex. Ledobtam a táskámat és egyből belekezdtünk a próbába. Ez az utolsó teljes napom, hogy próbálhassak a fellépésem előtt. Nem szeretnék hibázni. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Tíz órától egészen délután négyig a koreográfiát és a színpadi mozgást pontosítottuk, míg nem rohantam a ruhapróbámra. Mikor az első színházas előadásnál kellett ruhát választani nekem, már az a ruha mennyiség is mámorító volt. Azonban, mikor pár nappal ezelőtt először beléptem Sandra szalonjába, semminek láttam az akkori ruhákat. A stylist-om, stílustanácsadóm és mostanra barátnőmmé vált Sandra alacsony, szőke hajú szépség volt, aki szinte elveszett a Dior, Gucci, Chanel és egyéb ötcsillagos márkaruhák tengerében. Hiszen a közel huszonnégy éves lány külsőleg alig tűnt többnek tizenhatnál. De tudta mit csinál. Ha egy ruha már csak egy picikét is elállt egy helyen, ahol nem szabadott volna egyből újat próbáltatott velem. Régen sem zavart, ha egy ruha nem száz százalékosan passzolt, de mikor ezt próbáltam bizonygatni neki, meg sem hallotta.
-Engem azért fizetnek, hogy tökéletes legyél. Nem azért, hogy csak szép.-mondta egyik alkalommal. Azóta inkább csak álltam és próbáltam és alig tudtam becsukni a számat a gyönyörtől. Valósággal igaz, hogy itt Sandránál a ruha teszi az embert. De nem csak a nagy márkaruhák! Sandra maga vásárolja össze az üzlete tartalmát, melyeket többnyire vissza is kell szolgáltatni. Viszont, ha valaki megszeretne tartani egy-egy szépséges darabot, annak ki is kell fizetnie a ruha összköltségét. Beleértve az alapárat, az átalakítást és az egyéb kiegészítőket.
-Nem szeretek megválni ezektől a ruháktól.-mesélte az első válogatásom alkalmával.-Sokat foglalkozok velük. Pontosan tudom, hogy melyiket, mikor és hol vettem és mit változtattam rajta. Már ha megtehettem, hogy változtassak.
Már első alkalommal is lenyűgözött a magabiztossága, ami áradt belőle. Most mikor beléptem ugyanolyan magával ragadó volt minden, mint minden más alkalommal.
-Szia! Megjöttem!-szóltam neki, mikor megláttam, hogy egy hatalmas ruhaköteggel megy a próbafülkék felé.
-Gyere nyugodtan!-mondta és követtem. Az üzlet maga három nagy részből állt; üzlethelyiség, próbafülkék és a raktár. Nem volt nagy bolt, de tökéletesen megállta a helyét Los Angeles központjával. Összesen hárman voltak az üzlet alkalmazottjai Sandrán kívül; Emma, Sandra húga; Sophie, aki a raktárért felelt főként és Blanka, aki Európa közepéről, Magyarországról jött Kaliforniába. Nekik is köszöntem, majd Sandrával együtt megálltunk a fülkéknél. Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy nem azok a ruhák vannak elővéve, amiket eddig megbeszéltünk, így rá is kérdeztem.
-Nem rég hívott Tom. Mármint apukád.-dörzsölte idegesen a kezeit.-Le kellett csípniük a ruhaköltségvetésből így nem jönnek ki azok a ruhák, amiket először kinéztünk.
Nem tudtam megszólalni. Az elmúlt három hétben két naponta jártam ide, hogy megtaláljam azokat a ruhákat, amikben felléphetek és amiben végigvonulhatok a vörös szőnyegen. Most ennek hirtelen semmi értelme, mivel egy nappal a díjátadó előtt lefaragnak a keretből.
-Ezt nem hiszem el!-mondtam végül.
-Szerintem kezdjünk hozzá, mert nem fogunk tudni végezni. Végül három órás próbálás után megtaláltuk a tökéletes vörös szőnyeg ruhámat, ami nem más lett, mint egy Erin Fetherston arany mini. Már nagyon elfáradtam, pedig még egy fellépő ruhám is hátravolt.
-Fáradt vagyok.-roskadtam bele az egyik fotelbe.
-Elhiszem szívem, de muszáj megtalálni a jó ruhákat.-ült le mellém Sandra. Ő is fáradt volt. A mindig tökéletes haja már kissé kócos volt és egy kissé a szempillaspirálja is elkenődött a sok szemtörölgetéstől.
-Bocsi a galibáért.
-Ezért?-nevetett fel.-Ez semmiség! Dakota Fanning egyszer az egyik premier napján jött be már felöltözve, hogy kifogyott a ruhából, mikor előző nap még tökéletes volt minden. Na az volt vicces! A sminkjét is újra kellett csinálni, mert nem passzolt a ruhához! Mindenki tiszta ideg volt már a végére.
Nevettem a történeten, mert mást nem tudtam volna úgy sem mondani.
-Na gyere!-húzott fel.-Találjuk meg a tökéletes ruhádat!
Volt egy adott szabás vonal, amit követnünk kellett a koreográfia miatt, de alig két órán belül már rá is bólintottam a tökéletes ruhára. Ezerszer köszönetet mondtam Sandrának, majd fogtam egy taxit és hazamentem.
Éjfél után pár perccel értem haza. Anyáék természetesen fent voltak. Telefonon, interneten, konferenciahíváson keresztül kérdeztek körbe, hogy minden fixen le van-e foglalva. Éppen belekezdtem volna apának a számonkérésébe, mikor megláttam a monitoron a holnapi ülésrendet. Azt hittem menten elsírom magamat.
-Ugye ez csak valami rossz vicc?!-mutattam a monitorra teljesen lesokkolva. Anyu éppen a sminkesemmel Maryvel beszélt, apu meg a limuzin foglalását ellenőrizte. Mind kettőjük kezében megállt a telefon, mikor meglátták az arcomat.
-Sajnálom kincsem.-mondta anyu és látszott rajta, hogy tényleg nem tud mit kezdeni a dologgal. Felrohantam a los angelesi házunk emeletére és becsaptam magam mögött az ajtót. Menten kitört belőlem a zokogás. Lassan negyed éve kizártam az életemből. Erre megjelenik életem egyik legfontosabb napján! Mintha minden ellenem játszana. Először a ruhák, majd pedig a tudat, hogy életem legfontosabb eseményén, aki legközelebb lesz hozzám az nem Eric Saade lesz, hanem Justin Bieber.

2014. április 23., szerda

25. fejezet Eső

Drága Olvasóim!
Utólag is Boldog Nyuszit nektek elsősorban! Másodszor meg Uram Isten: elértük a 10.000 oldalmegjelenítést! Mikor ezt megláttam, teljesen bekönnyeztem! :') Annyira hálás vagyok nektek, hogy itt vagytok és olvassátok a történetet! Ráadásul nekem ma volt az utolsó nap szünetem, így gyorsan megtudtam nektek írni ezt a részt mielőtt tartunk egy hónap SZÜNETET!
Igen, jól olvastátok! Egy hónapig nem fogok új résszel jelentkezni, hiszen itt van az év vége és itt van a hajtás és utazok meg minden, szóval nem lenne időm, hogy itt lehessek veletek! Viszont addig is ha érdekel titeket KLIKKeljetek ide és olvassátok a "naplóblogomat", amibe viszont apró bejegyzéseket fogtok találni és ott is velem lehettek addig!
A részről annyit, hogy egy új szereplővel fogunk gazdagodni és szerettem volna érdekesen befejezni ezt a részt, hogy utána is szívesen olvassátok majd a történetet, ha nyáron visszatérek! Kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel és olvassatok sokat azalatt az idő alatt míg nem leszek!
Kiss and Hug
XoLove Sophie

Zeneajánló: Evanescence-Hello

Lana Brooks

Eric
Sokan azt mondták hibáztam, meglehet. De ez esetben nem ők döntöttek. Én szakítottam meg Vele a kapcsolatot és így látom helyesnek. Nem fogok folyton azon agyalni, vajon mit csinálhat és pláne nem azon, hogy kivel! Nem is hallottam róla és kerülöm a híreket is amennyire csak lehet. Anyuék sokszor aggódva néznek rám, mikor járkálok a lakásban kezemben egy kávéval, vagy más koffein tartalmú itallal, miközben a fülemben az aktuálisan kedvenc bandám zenéi dübögnek, jól hallhatóan. Már többször elmagyaráztam nekik: Jól vagyok! Hiszen én akartam ezt, és tartom is hozzá magamat. Ellenben nem Justin az egyetlen akivel szinte megszüntettem a kapcsolatomat. Hibáztam. Többször. Nagyokat. A színházi karrierem az egekben. Szinte az összes szerepet nekem adják. A közönség imád! Ellenben a mosoly mögött néha tényleg padlón vagyok. De ezt kiküszöbölöm és újra állok! A banda turnéra indult két napja és kérdés sem volt, hogy a két barátnőm is velük utazik. Az elején bepróbálkoztak avval, hogy mehetnék előzenekarnak, de esélytelen volt, hogy belemenjek! Régebben utazni vágytam, de itthon már megtanultam kontrollálni a dolgokat és nem hagyhatom, hogy most minden kicsússzon a kezeim közül! Ha ezt most hagynám, akkor minden elveszne! De legfőképpen az önértékelésem! Tiffany annyit ért el nálam, hogy legalább a repülőtérre kísérjem el őket. Ennyit megtettem, mert ennyihez volt lelkierőm. Mosolyogva intettem nekik búcsút és mosolyogva öleltem meg mindannyiukat! Akárhányszor felhívtak mindig mosolyogtam, hogy érzékeljék mennyire megvagyok. Viszont a hívások két nap elteltével megritkultak én meg nem keresem őket. Ez nem önzés! Távolságtartás. Mert, ha egyszer valakit igazán közel engedünk magunkhoz akkor abban fogunk a legnagyobbat csalódni és ezt senkinek nem fogom megadni!
Egy napszemüveget csúsztattam a fejemre és úgy léptem ki a hűvös utcára. Gyakori szokásaim közé bejött a sétálás és ezt nem mulasztottam el. Annak ellenére, hogy ennyire egyedül voltam, mindig úgy éreztem, mintha ezren követnének! A fákat enyhe szellő lökte jobbra-balra, azok meg engedelmeskedtek. Tehetetlenek voltak a nagyobb hatalmakkal szemben. Már egy ideje nem figyeltem merre megyek, csak a lábaim vittek utamon. Mikor megálltam és körülnéztem meglepetten vettem észre, hogy többen esernyőt emeltek vagy éppen menedékre vonultak az esőcseppek elől. Esett. A gondolataimba merülve fel sem tűnt. A kapucnimat felhúztam és egy közeli buszmegállóba siettem. Leültem az egyik székre és hátradőltem az üvegnek.
-Nem érdemlem meg.-suttogtam. Nem érdemlek meg semmit. Akik álmodnak bármit megtesznek azért, hogy az megvalósuljon és harcolnak érte. Nekem viszont mindenem megvan, csak nem érzem át. Ez annyira logikátlan. Egy enyhe ütést éreztem a karomban, mire ijedten nyitottam ki a szemeimet.
-Ne haragudj!-hallottam.-De minden rendben?
A napszemüvegemen és az arcomba hullott vizes tincsektől semmit nem láttam, így kénytelen voltam megszabadulni a látóteremet akadályozó üveglencséktől. Egy fekete kapucnis srác állt előttem és aggódó barna szemekkel engem figyelt. Óvatosan bólintottam.
-Normál esetben lehet, hogy hinnék neked, de most esély sincs rá ne haragudj.-mondta és leült mellém. Kérdő tekintettel néztem rá, de nem mondott semmit. Újra nekidőltem az üvegnek és néztem előre.
-Van egy olyan érzésem, hogy nem fogsz beszélni.-folytatta, mire halványan elmosolyodtam egy pillanatra.-Eric vagyok.-nézett rám.
-Lana.-mondtam.
-Örülök, hogy látlak.-kezdett el beszélni.-Elmesélek egy történetet oké?
Felvontam a szemöldökömet és felnéztem rá. Látszólag magasabb volt nálam. Ez már abból is kivehető volt, hogy ülve értem kicsit feljebb, mint a válla. Választ nem adtam, de csak folytatta.
-Volt egyszer egy fiú, aki álmodott egy nagyot. Egy olyan városba akart eljutni, ahol az emberek boldogok. Ahol senkit nem zavar az időjárás. Sőt semmi nem érdekli őket, mert felhőtlen az életük. Mindenki arra vágyik, hogy eljöhessen ide. Ez a srác is eljött ide, és mit látott?-nézett rám. Megvontam a vállamat.
-Egy lányt, aki úgy jár-kel a hatalmas esőben, hogy közben fogalma sincs merre van. Vagy ki tudja? Viszont a fiú látta, hogy ez a lány boldogtalan. Pedig azért jött ide, hogy pont az ellenkezőjét lássa.-fejezte be a mesét.
-Nem vagyok boldogtalan.-mondtam, de éreztem, hogy megremeg a hangom.-Csak összejöttek a dolgok.
-De boldog sem vagy.-egészítette ki a gondolataimat. Nem néztem rá. Nem esett jól, hogy nem ismerem, de olyan, mintha teljesen belém látna.
-Szerintem az a fiú megtanulhatná, hogy ne firtassa mások magánéletét.
-Igazad van.-mondta.-De a fiú már megtanulta, hogy ha beszélünk a gondjainkról valakinek, akkor könnyebb túl lenni rajta, és láthatóan a lány ezt még nem tanulta meg.
-Ha tudná sem lenne könnyebb.-néztem rá és éreztem, amint legördül egy könnycsepp a szememből.-Néha sokkal komplikáltabbak a dolgok, mint azt először gondolnánk és ha már benne vagyunk a közepében, akkor nem tudunk kimászni belőle!
-Mindent meglehet oldani.-mondta és letörölte az arcomról a könnycseppet.
Beszívtam egy adag levegőt majd kifújtam. Körbenéztem. Az autók jártak, az emberek napjait sem változtattuk meg, senkinek nem okoztunk fennakadást, csak az éppen beérkező busz sofőrje nézett ránk kérdőn, mikor várta, hogy felszálljunk, de egyikünk sem mozdult. Végül becsukta az ajtókat és továbbhajtott.
-Eric, kérdezhetek valamit?-néztem rá, mire bólintott.
-Miért vagy itt? Miért ülsz itt mellettem? Miért kérdezel? Miért vagy kedves velem? Miért nem mész tovább, mint mások? Miért maradsz itt?-kérdeztem szinte egybefüggően. Nem válaszolt semmit. Szerintem ő maga is elgondolkodott ezen, de nem tudom. Mióta leült halmozódtak bennem a kérdések és ideje volt feltennem őket már.
-Mert pont, hogy más szeretnék lenni!-mondta, majd felállt és egy mosoly kíséretében elsétált. Nem tudtam mit is mondhatnék. Egyedül ültem ott az esőben egy buszmegállóban. Bambulásomból a telefonom hangja keltett ki. Mikor felvettem anyu aggódó hangját hallottam.
-Nyugi anyu, minden rendben! Semmi bajom.-magyaráztam.
-Már több, mint két órája eltűntél!! Mégis hol a fenében vagy?!-kérdezte.
-Két órája?-döbbentem le, majd megígértem, hogy azonnal otthon leszek és letettem. Mikor felálltam éreztem, hogy a lábam teljesen elvan zsibbadva a sok üléstől. Elnéztem még arra, amerre Eric elment, de már nem láttam.

-Megjöttem!-nyitottam be az ajtón.
-Hála Istennek! Tudod, hogy szakad odakint az eső?-jött egyből elém anyu. Lehúzta rólam a vizes felsőt, ahogy kiskoromban csinálta, amikor kint rohangáltam az esőben.-Vedd le azt is!-mutatott a vizes nadrágomra. Lehúztam a vizes farmert és azt is a kezébe nyomtam. Most, hogy lekerültek rólam a vizes anyagok érzékelhetően fázni kezdtem. Apu azonnal megjelent egy pokróccal.
-Ülj le a nappaliba és ezt csavard magadra, beszélnünk kell.-terítette a hátamra. Nem értettem mi ez az egész, de bementem és leültem a TV elé. Éppen valamelyik zenecsatorna ment lenémítva.
-Nem szeretem az ilyen beszélgetéseket.-kuporodtam össze a kanapé szélén úgy, hogy a paplan minden testrészemet tökéletesen befedje.
-Miért mi a baj velük?-kérdezte apu értetlenül és leül velem szembe anyu mellé.
-Ilyenkor mindig valami olyasmi a téma, amiből nem tudok jól kijönni.
-Semmi ilyesmiről nincs szó.-biztosított anyu.
-Akkor ki vele!
-Lana tudod, hogy szeretünk.-kezdte apu.
-De...?-vontam fel a szemöldökömet.
-Nem folytathatod ezt a "nem törődöttség".
-Most mire célzol?-emeltem fel a hangom.-Dolgozom a színházban. Mosolygom a kameráknak. Mindent csinálok. Ez a munkám, semmi más.-nem értettem mire céloznak.
-De nem érzed jól magadat!-mondta anyu.
-Már miért ne érezném?-komolyan kezdtem kiakadni.-Mindenem, sőt sokkal többem is megvan, mint azt valaha kívánhattam volna, vagy egy velem egyidős kívánhatná.
-Pont ez a baj!-nézett rám apa, mintha ez az egész, amiről beszélnek tök logikus lenne.-Olyat kéne csinálnod, amit élvezel és amiben szenvedélyt találsz!
-Tizennyolc vagyok! Bőven van időm megkeresni a szenvedélyemet!-álltam fel és felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtómat és bebújtam a takaróm alá. Nem értem. Az elejétől kezdve arra bátorítottak, hogy ezt csináljam: élje a színháznak! A gyermekkori álmom teljesült, mikor bekerültem a társulatba. Most viszont szinte, mintha nem is lennének büszkék rám. Sőt nem tetszik nekik! Szerintük nem vagyok boldog? Teljességgel az vagyok! Azt hogy ők ezt nem látják az már nem az én problémám! Átadni magamat a fényeknek olyan, mint szerelmesnek lenni! És lenyűgöző! Nem tudom magamat másként elképzelni a jövőben csak így: színésznőként, színpadon állva.
-Igazságtalanság-töröltem le az arcomat. Ha ott állok tökéletesnek érzem magamat. Ez kell minden nőnek!-Ki mondja, hogy ne fedezd fel a lehetőségeket? Ki mondja azt, hogy nem lehetnél mozifilmekben? Ki mondta?-kérdeztem és megindult egy dallam a fejemben.

2014. április 13., vasárnap

24. fejezet Kapitányság

Drága Olvasóim!
Hát igen, meghoztam a legújabb részt jó, de nagyon jó sok késéssel! Nagyon-nagyon szégyellem magamat miatta, de most jövőhéten szünet, szóval megtudlak titeket ajándékozni +1 résszel is ez után!
Mint láttátok a Design újra változott és remélem tetszik! (:
A részhez kifejezetten nem tudok mit hozzáfűzni, talán csak annyit, hogy remélem vetődnek fel bennetek kérdések az elkövetkezendőkkel kapcsolatban. Egy, a későbbiekben még előkerülő személy is feltűnik a színen.
Az viszont biztos, hogy egyre jobban közeledünk a történetünk végéhez, amiről már nemrégiben írtam is! De nem rabolom tovább az időtöket, jó olvasást! (:
Visszajelzést mindenképpen várok, ha itt jártatok! (:
XoLove Sophie



Justin Bieber
Ismerős az a jelenet, amikor a filmekben a srác teljesen belezúg a csajba, aztán csinál valami rohadt nagy hülyeséget és emiatt elveszti a csajt? Igen? Nekem is. Nem tudom mi lenne az ésszerűbb: a fejemet a falba verni vagy annak az idióta paparazzónak a fejét verni a falba-megint. Egyszerűen nem tudom melyik lenne az ésszerűbb... Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy vége. Ezer százalék, hogy elszalasztottam az esélyt, hogy Lana többet beszéljen velem. És mi kellett ehhez? Elég volt egy be nem tartott ígéret...
Idegesen sétálgattam a kapitányságon és beletúrtam a hajamba. A telefonhoz léptem és tárcsázni kezdtem-volna... Felakartam hívni Lanát és megmagyarázni neki, hogy nem azért nem beszéltem vele, mert leakartam rázni. Elakartam mondani neki, hogy látni akarom! Hogy teljesen belé szerettem! Beírtam a számot és végre tárcsáztam.

"Szia! Itt Lana hangpostája. Kérlek a sípszó után hagyj üzenetet, hogy később visszahívhassalak!"

Az üzenetrögzítő hangja, szinte égette a hallójáratomat. Visszaraktam a helyére a készüléket és mélyet lélegeztem. Elcsesztem. A rendőrök elvették a telefonomat, de még így is hallom a fiókban lévő készülék folyamatos csipogását, ami azt jelenti, hogy valaki folyamatosan smsekkel bombáz. Fogadok anyu az! Már látom is az arcát magam előtt, amint bejön a tévéképernyőn az első képkocka: Justin Bieber botrányok útjára lép? címmel. Pedig semmi közözöm nem volt az egészhez!
-Elnézést-mentem oda az egyik őrnagyhoz.-Mikor mehetek el?
Keserűen végigmért. Látszólag nem tartoztam a kedvencei közé. Imádom, amikor az emberek azok alapján ítélnek el, amit látnak vagy éppen hallanak róla, de alapból semmi közük nincs hozzám.
-Fogalmam sincs, de az is lehet, hogy bent tartják éjszakára.-fordította el rólam a tekintetét és belemerült a papírjaiba. Tehetetlenségemben legszívesebben őrjöngtem volna. A kezeimet ökölbe szorítottam. Nem okozhatok még nagyobb bajt! Holnapra, sőt ma estére úgy is tele lesz velem az összes hírportál, akkor aztán mindennek vége. Leültem az egyik székre és vártam. Vártam, hogy felébredjek és rájöjjek, hogy az egész csak egy rossz álom. Vagy ha nem is álom, akkor most kéne jönnie valakinek, talán a Punk'd-nak, hogy csak átvágtak és egy rohadt vicc volt az egész! De nem jönnek. A rendőrök ide-oda járkálnak a kapitányságon, miközben hallom, ahogy a paparazzok kisteherautói sorra parkolnak le előtte. De nem engedik be őket! Ennyi diszkréciót, azért még hagytak nekem. Néhány órája még minden rendben volt! Minden, az Isten baszná meg! Ha akkor, ott hallgatok Ryan-re, akkor nem lett volna semmi. Hátradőltem és a velem szemben lévő óra mutatóját kezdtem el nézni, ahogy másodpercről másodpercre változtat helyzetén. Pár óra. Egy rossz döntés. Minden ott és akkor dőlt el.

Egy vékony szőke nő lépett elém. Kezében egy dossziéval, amin az én nevem volt "Justin Bieber" valamiért ez nem tűnik túlságosan biztatónak!
-Justin Bieber?-nyújtotta a kezét. Felálltam és bólintottam.-Marie Cosrgrove vagyok a Los Angeles-i rendőrkapitányság vezetője.
-Üdvözlöm.-ráztam meg a kezét.-Justin Bieber. A barátom hol van?
-Jelenleg még kihallgatják, ahogy most én fogom tenni önnel.-mondta, majd elindult. Követtem. Mikor hátrafordultam láttam, ahogy a kijáratot jelző üvegajtón egy fotós tolakszik be és egyből fényképezni kezd a gépével. Egyből esélyek játszódtak le előttem, hogy hol és merre futhatok, ha ezek most ide betörnek, de szerencsére nem kellett sokat ecsetelnem, mert egy rendőr azonnal kinyomta a betolakodót. Fellélegeztem.

Pont ugyanolyan kihallgatóteremben ültem, mint anno a CSI forgatásán. Kísértetiesen egyforma volt. Leültettek az egyik oldalra, majd egy rendőr kíséretében Mrs. Cosgrove is helyetfoglalt velem szemben.
-A társam, Dave Chock.-mutatta be nekem. Újra bólintottam.
-Miért hoztak be ide? Semmi rosszat nem tettem.-mondtam, mert így is volt. Nem én okoztam a balesetet.
-Kérem mesélje el, mi történt?-hagyta figyelmen kívül a kérdésemet a nő és kinyitotta a mappámat.
-Chris eljött hozzám pár órával ezelőtt...-kezdtem bele a történetbe.

Éppen a ma esti "Skype-Bébirandimat" beszéltem a barátaimmal Ryan-el és Chaz-el, igen-mert így nevezték el-mikor Chris átjött, hogy valami iszonyatbaró, iszonyatmenő terve van velünk ma estére. Egyikünk sem akart menni. Én Lana miatt, a srácok pedig alapból nem igazán rajonganak érte.
-Bocs haver!-veregettem hátba és kivettem egy sört a hűtőből.
-Ne már Jus! Ne hagyj cserbe! Ma ne! Olyan szép két csinibabát találtam, hogy az valami eszméletlen!-örvendeztette őket és szerintem gondolatban már akkor ott volt körülöttük.
-Justinnak van csaja Chris-világosította fel Ryan, mire az említett kerek szemekkel nézett rám szájával pedig O alakot formázott.
-Mi a csaj?-ült fel a bárpultra. Elröhögtem magamat a reakción. Tipikus, ha csajról van szó.
-Hogy mi?-kérdeztem és mindhármójuk kezébe nyomtam egy-egy üveg italt.
-Modell, színész, táncos. Tuti ismerem!-kezdett el gondolkodni.
-Színész és táncos.-ittam bele az üvegembe.
-Abból sok van, ki vele ki az!-ivott ő is. Ryan alig bírta visszatartani a nevetést, Chaz pedig teljesen megtört.
-A neve Lana.-mondtam egyszerűen, de az agyam teljes rózsaszín ködbe borult, magára a név gondolatára is.
-Anyááás.-nyújtotta el a szót.-Gratulálok Bieber.-csapott bele a tenyerembe. A srácokkal értetlenül összenéztünk.
-Te ismered Lanat?-kérdezte Ryan.
-Ember, de most komolyan.-állt meg előtte.-Ki nem ismerné Lana Del Ray-t?!
Egy pillanatig néma csöndben voltunk. Fel kellett dolgoznunk a világ legnagyobb marhaságát. Végül mind a hárman röhögni kezdtünk.
-Ha jól emlékszem Chaz még el is esett.-nevettem az emlék gondolatán.
-Mr. Bieber kérjük a lényeget!-mondta Chock.-Nincs időnk az ön esti meséjére.
-Azt mondták meséljek, hát mesélek.-nem szimpatikus ez a tag.
-Justin, kérlek. Minél előbb végez, annál előbb mehet ki. A szülei már itt vannak.-mondta Marie.
-Anyu itt van?-húztam ki magamat.
-Igen. Szóval kérlek, folytasd.-kért meg.
-Szóval megmutattam neki Lana fényképét, miután elmondtam Chrisnek, hogy ki is Lana és mi a kettőnk története.
-Helyes csajszi!-mondta Chris, mikor az orra alá dugtam kettőnk fényképét, amit még Londonban készítettünk.
-De...?-kérdeztem, tudtam, hogy nem fejezte be.
-Én olyan bigéket tudok neked szerezni....
-Istenem Chris fogd már be!-mondta Ryan. Igen, Ryan egyáltalán nincs jóba Chris-el. Szerinte rossz hatással van rám.
-Jól van, ki vele mi a terved?-tudtam, amíg meg nem kérdezem, úgysem hagyja abba.
-Te. Én. Az a kettő.-mutatott ránk egyesével.- Négy pipi, négy kocsi. Szóval akkor?
-És ti belementetek.-mondta ki Marie helyettem.
-Ryan kivételével igen. Ő nem bízott Chrisben. És igaza volt.-beletúrtam a hajamba.-Nekem sem kellett volna.
-Tudom, hogy ez most nehéz, de beszélj nekünk kérlek a balesetről!-nézett rám Chock. Nem tudtam hol kezdjem.
-Tudom, hibáztam. Hibáztunk. De semminek nem így kellett volna lennie!
Éppen megálltunk egy piros lámpánál, amikor hirtelen elénk ugrott egy ürge. Fotós volt. Megijedtem. A csaj is mellettem. Nem tudtam mit csináljak. A mellettem lévő kocsiban Chris ült két másik lánnyal együtt. Láttam Chris arckifejezését, ahogyan a másodperc töredéke alatt mérlegeli a helyzetet... De elindult!
Könnyekben törtem ki az asztalnál. Nem akartam senkit bántani. De nem is én tettem. Chris volt az! Elindult és elütött egy embert!
-Elütötte...-remegett meg a hangom.

Fél óra elteltével újra kint voltam a váróteremben immár anyuval, apuval és Scooterrel. Anya mellett ültem és a fejemet a vállára hajtottam, miközben ő a vállamat simogatta.
-Minden rendben lesz!-adott egy puszit a homlokomra.
-És ha nem?
-Biztos vagyok benne!-mondta. Scooter idegesen jött oda hozzánk, miközben végig beszélt valakivel.
-Nem akarom, hogy rosszul érezd magad-kezdte.
-Pedig úgy érzem magam.
-Nézd.-guggolt le elém, mint amikor az apuka mesél a kisfiának.-Minden rendben lesz. A sajtót meg bízd rám. A legfontosabb, hogy most semmi komolyabb ne történjen ezután! Mondom tehát a tervet: holnap felszállsz a géppel Pattievel és még akivel akarsz és elmész egy időre. Csak spontán kikapcsolódásképpen. Én is utánad fogok menni, amint elintéztem itt mindent. Oké Kölyök?-kérdezte, mire csak bólintottam. Tényleg így lesz a legjobb!
-Elnézést a zavarásért.-köszörülte meg a torkát valaki. Egyszerre néztünk az őrnagyra, aki kezében egy zacskót tartott, amiben a telefonom volt és a papírjaim.-Mr. Bieber ez az öné.-adta át, majd elment.
Kivettem a készüléket és bekapcsoltam. A frissítés során folyamatosan ugrottak elő a Facebook, Twitter, Instagramm és további alkalmazások értesítései. A végére pedig egy darab hangüzenet maradt Lanától.
-Lana is üzent.-mondtam boldogan. Egyből rányomtam a gombra és az üzenet indult is:

-Kapd be Justin, de komolyan! Hogy lehetsz ilyen gonosz?! Tudod mennyit vártam rád?! Két órát biztos,hátha felbukkansz...De nem! Azt hittem tényleg igaz, amit mondtál, de úgy látom nem! Te túl híres vagy ahhoz, hogy ilyen kis ribancokkal foglalkozz, mint én ugye?! Bizonyára! VÉGEZTÜNK! Kérlek ne hívj, ne írj, ne keress! Ezt most agyon elcseszted!-rakta le és az üzenet véget ért.