19. fejezet Szerep

Drága Olvasóim!

Kellemes Ünnepeket Kívánok itt a bejegyzésben is és mindezek mellett Boldog Új Évet!! Remélem 2014-ben is velem tartotok, ahogy ebben a pár hónapban! Köszönöm az újabb feliratkozót is és a két kommentet az előző részhez, bár szomorúságomra pipákat nem adtatok, ami kicsit elszomorít ugyan, de hoztam egy új részt! Igaz lehet ez picit unalmasnak fog tűnni, de ebben egy picit megismerkedhettek Lana gondolataival (amik valljuk be nem túl pörgősek) és egy kis betekintést engedek nektek a színházi társulat életébe. Ismétlem, lehet unalmas lesz, de a történet szempontjából még is fontos ezt megígérem nektek!

Szóval várom a visszajelzéseket vagy most 2013-ban vagy már jövőre 2014-ben!

XoLove Sophie

Zeneajánló, de csak mert mostanában nagy kedvencem:

Tyga-Wait For A Minute (Explicit) ft. Justin Bieber

Lana Brooks

A január hava díszítette a londoni utakat, mikor a színház felé sétáltam. A maradék hó, ami még nem vált latyakká egészségesen ropogott a bakancsom alatt. Jobban a fejemre húztam a sapkámat, hogy remélhetőleg kevésbé tegye tönkre a hajamat a hóesés. Általános januári hétköznapnak ígérkezett a mostani. Igaz kevesebben voltak, hiszen tizenegy óra volt, így már valamennyivel kevesebben voltak az utcákon, hiszen sokan már dolgoztak vagy éppen az iskolapadot koptatták. Az utóbbi alól fel vagyok mentve, ami részben öröm lenne, de csak lenne, ellenben dolgozni megyek. Az elmúlt három hónapban nagyon megváltozott az életem. Voltak pozitív változások, viszont ezekhez egy csapás kellett. Amit én meg is kaptam. Nem akartam aznap megölni magam. Nem azért menekültem a pengébe. Nem. Az érzelmi fájdalmamat szerettem volna tompítani egy másik fajta fizikai értelembe vett fájdalommal. Viszont attól, hogy nekem jobb lett, másoknak fájdalmat okoztam. Mardosó érzés kerített hatalmába, mikor Tiffany-ra gondoltam. Ő volt az akit akkor vesztettem el. Nem teljesen, de egy részét minden bizonnyal. Miután bevittek a kórházba pszichológusok kezeltek, hogy megtudják az-akkor még úgy tűnt-öngyilkossági kísérletem okát. Viszont mivel nem akartam öngyilkos lenni, ezért értelmes magyarázatot sem találtak a miértre. Ellenben bent tartottak és csak a közeli hozzátartozóimnak engedték, hogy látogassanak. Anyuék nagyon kétségbe voltak esve a viselkedésem miatt. Nem tudták mit kezdjenek velem. Azt hitték nem tudom, de tisztában voltam vele, hogy Tiffany-t mindennap tájékoztatják az állapotomról. Dühös voltam, amiért nem jött be hozzám, ellenben Lilly-vel és a One Direction öt mesebeli tagjával. Szinte minden másnap meglátogattak, ha tehették és próbáltak mosolyt csalni az arcomra, amikor csak tehették. Ez volt novemberben. Decemberbe kiengedtek, avval az egy feltétellel, hogy vigyázok magamra. Mosolyogva bólintottam Dr. Harringtonnak és ígértem meg neki, hogy nem teszek kárt az egészségemben. Érzékelhetően jobban voltam. A bent töltött napok során mindig lekötötte valami a gondolataimat, hogy ne tudjon egy bizonyos személy körül bolyongani. Mindig olvastam, sorozatot néztem, vagy látogattak. Mikor haza értem újra akartam kezdeni mindent. Bocsánatot kértem a szüleimtől a hülyeségem miatt és felhívtam Tiffanyt. Őszintén meglepődött, de miután kellően kitombolta magát telefonon keresztül beültünk kávézni és megbeszéltünk mindent. Úgy tűnt minden újra teljes. Anyu mindent megtett azért, hogy tiszta lappal indulhassak, amire szükség is volt, hiszen valahonnan elterjedt a suliban a hír, miszerint "öngyilkos" akartam lenni. Az elején még elviseltem és emelt fővel néztem el a suttogók feje mellett, viszont ezáltal folytonos nyomásnak voltam kitéve, ami nem segített, így végül magántanuló lettem. Ezután jött az ajánlat, ami megváltoztatta az ünnepeket és beleértve a következő évemet. A színház ajánlatot tett, miszerint dolgozhatnék ott, hiszen már ismerem a színházat és kielégítőek voltak az előadás utáni visszajelzések. Az emberek vártak mikor lépek újra a színpadra. Érdeklődtek felőlem. Elfogadtam az ajánlatot, hiszen mindamellett, hogy ez kitöltötte a maradék időmet, amit a suli ejtése jelentett, elterelte a gondolataimat Justinról. Még mindig nehéz úgy élni, hogy minden újság címlapjáról és minden útszéli plakátról ő néz vissza rám, de már nem kínoz. Ő is éli tovább az életét és nekem is erre van szükségem most. Erőteljesen belöktem az utca felőli Backstage címkéjű ajtót és beléptem a színház hátsó részébe. Levettem a sapkámat és leráztam róla a ráhullott havat, miközben az elázott tincseimet egyengettem a fejemen. Remek, ha megszárad tuti megint úgy fogok kinézni, mint valami menekült.

-Szia Lana!-köszöntek rám, miközben az öltözők felé siettem.

-Szia Jen!-köszöntem a hosszú szőke hajú lánynak.

-Ennyire esik?-kérdezte nevetve a hajamra utalva.

-Hogy ez?-mutattam a hajamra.-Észre sem vettem.-tettettem túljátszott értetlenséget, mire felnevetett.

-Inkább öltözz, mielőtt Charlie megtalál.-"fenyegetett" meg. Felnevettem. Charlie és a félelemkeltései? Messze van a kettő ahhoz egymástól nagyon. Jennifer is nevetett, majd kiment az öltözőből és becsukta az ajtót. A sporttáskámból kihalásztam a melegítőnadrágomat és egy trikót, majd felvettem az egyik kedvenc tornacipőmet. A mai alkalommal csak az egyik új musical táncpróbája lesz, így szabadjára engedhetem a bennem tengő adrenalin mennyiséget. Az akasztóra felakasztottam a kabátomat és elővettem a telefonomat és a vizemet. Így mentem fel a színpadra.

-Sziasztok!-köszöntem a többieknek, akik már fent voltak a színpadon. Mivel még csak most kezdtem el itt komolyabban dolgozni egy-két rövidebb szerepet adnak nekem, viszont annál több táncos jelenetben szerepelhetek, melyeknél az ének szintúgy létfontosságú.

-Hali mindenki!-jött be Jeff a koreográfus.

-Hali!-köszöntünk neki egyszerre mind a húszan. Lehet nagy légyszámnak tűnhetünk, de megfelelő csoport tánchoz ez az embermennyiség. Jeff fiatal húszas éveinek végén járó srác volt, aki ha belépett a terembe egyből felfigyeltek rá az eberek. Megnevezhetjük a kisugárzását is, hiszen a lazaság és az önbizalom csak úgy áramlott belőle, de a külseje sem volt másodlagos a félig brazil felmenőkkel rendelkező izmos srácnál.-Kezdhetjük a mai órát?-kérdezte, mire egyöntetű igennel feleltünk. Gyors nyújtás és bemelegítés következett, majd jöhetett a már betanult koreográfia tanulmányozása.

-Nem Leila te még mindig nem jó helyen állsz!-szólt oda a mögöttem álló alacsony lánynak. Szegény zavartan nézett, majd átment a színpad másik oldalára.

-Charlie mikor jön?-kérdezte valamelyik srác.

-Fogalmam sincs, de nem tudnánk egyszerre egy dologra koncentrálni?-fordult körbe Jeff mindenkinek szegezve a kérdést. Már én is örültem volna, ha történt volna valami. Lassan negyed órája nem tudunk túljutni ezen a báli táncjeleneten.

-Mi olyan nehéz ezen?-ragadta meg értetlenül Chelsie karját, akit megpörgetett, majd végigcsinálta a megakadt tánclépéseket.-Mi olyan nehéz?-tárta szét a karját és elengedte a megdöbbent Chelseit, akinek szerintem még mindig nem esett le, hogy az előbb ő is táncolt. Egy páran megrántották a vállukat, majd Jeff intett és mindenki visszalépett a partneréhez. Mély levegőt vettem és visszaálltam Dominic mellé.
-Ki vagy már?-nézett rám miközben átfogta a derekamat.
-Eléggé.-fújtam el egy tincset az arcomból, ami azonnal vissza is ment. Dominic mosolyogva nézte a mutatványomat, majd Jeff bekapcsolta a zenét és elkezdtük a táncot. Ebben a jelenetben egy bálterembe voltunk így egy tangót táncoltunk a Hamupipőke egy újragondolt változatában, amit színpadra viszünk.
-Valami még mindig nem jó!-állította meg a zenét újra Jeff. Értetlenül néztünk egymásra a többiekkel. Már megint mi nem volt jó?
-Mintha túl zsúfolt lenne ez az egész.-ugrott le a színpadról.-Háromra kezdjük az egészet. Egy...Kettő...Három...-így újra táncolni kezdtünk. Egy-két-há-négy-öt-hat-számoltam magamban, miközben Dominic vezetett.
-Azt hiszem tudom mi a baj!-hallottunk egy hangot. Egyszerre toppant meg mindenki. Charlie apja, az idősebbik Charlie Radcliffe ült a sötétített nézőtéren. Igazi legenda volt már a színházunk történetében. Az ötvenes-hatvanas évek nagy alakja volt, mint színészként, rendezőként, és koreográfusként is. Ámulva néztük az ősz férfit, amint leballag a színpad előtt álló Jeff mellé.
-Mr. Radcliffe-fogott vele kezet Jeff.-Örülök, hogy újra látom! Mi szél hozta önt?-mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a legendát.
-Azt hittem ma a fiam is dolgozik, hozzá jöttem.-nézett végig rajtunk mosolyogva. Automatikusan kihúztam magam mikor rám nézett és óvatosan elmosolyodtam. Visszamosolygott.
-Nem, ő csak az esti előadásra jön már.
-Tehetséges fiatalok!-nézett újra végig rajtunk.
-Köszönjük.-mondtuk egyszerre.
-Azt mondta tudja mi a probléma.-mondta Jeff és végignézett rajtunk.
-Persze.-vonta meg a vállát Mr. Radcliffe.-Túl sokan vannak. Ennél a táncnál egy párnak kéne a középpontban lennie. Hamupipőkének és a Hercegnek.-magyarázta.
-Igaza van!-mondta Jeff és tapsolt egyet.-Jennifer és Marco bejönnek középre a többiek a szélére állnak. Középpontban a Herceg és  a Hercegnője. Jelenesetben Joey és Mary.-intett és újra bekapcsoltatta a zenét Jennifer és Marco pedig elkezdtek táncolni. Tökéletes volt! Már csak a ruha hiányzott hozzá! Mivel ez egy újragondolt Hamupipőke Jennifer nem fog estélyit viselni helyette egy vörös ruha lesz rajta, Marco-n pedig öltöny. Mikor befejezték Mr. Radciliffe odafordult és súgott valamit Jeff fülébe, mire a koreográfus értetlenül nézett rá. Ezek után mondott még valamit, de rajtuk kívül senki nem értette a mondandójukat.
-Ezt Charlie-val beszéld meg! Én ekkorát-mutatott a csapatra Jeff.-Nem változtathatok! Az ő darabja, nem az enyém.-rázta a fejét. Értetlenül álltunk miközben Jeff rázta a fejét. Mr. Radcliffe nem mondott semmit csak körbenézett a színpadon sorakozó táncosokon és a tekintete megállapodott...rajtam!
-Én akkor is őt választanám.-nézett a szemembe, miközben Jeff-hez beszélt, majd biccentett egyet felém és további szavak vagy köszönés nélkül elindult a sorok között és távozott a nagyteremből.

-Hát ez meg vajon mi volt?-kérdeztem a lányokat, mikor visszamentünk az öltözőbe. Mr. Radcliffe távozása után eltáncolta még egyszer mindenki a tangót, majd Jeff feloszlatta a próbát, avval az ürüggyel, hogy telefonálnia kell.
-Fogalmam sincs-vonta meg a vállát Jen és öltözni kezdett.
-Olyan volt, mintha kiszúrt volna valakit közölünk. Tudjátok kit nézett?-firtatta a témát Emma mire megborzongtam.
-Fogalmam sincs.-ismételte meg magát Jen, mikor begombolta a farmerjét. Hihetetlen milyen gyorsan áttud öltözni. Rajtam szinte még minden rajtam volt.-De ha emiatt veszélybe kerül a szerepem itt botrány lesz.-Újra megremegtem.
-Minden rendben lesz! Senki nem cserélne le!-mondta Emma.
-Ajánlom is!-vette fel a kabátját Jennifer és egy gyors sziasztok után ott is hagyott minket.
-Nem öltözöl?-kérdezte Emma, mikor már a kabátját vette.
-Hogyan?
-Nem öltözöl? Még mindig a táncruhádban vagy.-világosított fel, majd ő is távozott. Igaza volt. Gyorsan elkezdtem öltözni. Délután kettő óra volt. Már ott kellene lennem a sulinál, ahogy Tiffany-val megbeszéltük. Végszóra meg is csörrent a telefonom.
-Hol vagy Lana?
-Még a színházba, de már öltözök!
-Akkor oda megyek érted! Fontos, hogy beszéljünk!
-Köszi.-evvel le is tette a telefont. Magamra kaptam a kabátomat és kimentem a színház elé. Még mindig esett a hó, ami most jól jött, hogy lehűtse a gondolataimat. Miért érzem azt, hogy Jennifer nekem címezte a mondandóját? Mintha tudná, hogy Mr. Radcliffe rám nézett. De ez nem átok. Én semmit nem tettem ellene. Mármint Jen ellen. Nem utálhat ezért. Semmit nem tettem. De vajon mi történt Tiffany-val, hogy ilyen fontos, hogy beszéljünk?

18. fejezet Vérző szív

Drága Olvasóim!
Tudom az előző hét is kimaradt, nagyon sajnálom. A mostani téli szünetem is elég zsúfolt, mivel nem leszünk itthon a szüleimmel a két ünnep között, de megpróbálom megoldani, hogy legyen még egy rész, mielőtt befejezzük a 2013-mas évet. Nagyon köszönöm az összes eddigi feliratkozónak, hogy itt van és köszönöm a pipákat is! Mondjuk örülnék, ha néha bővebb véleményt is adnátok (mi tetszik, mi nem tetszik) komment formájában. Kellemes ünnepeket kívánok Nektek! Remélem mindannyian megkapjátok, amire vágytok ilyenkor!
Ui: Ebben a részben káromkodnak is (pontosítva egy személy) remélem nem lesz baj! :)
XoLove Sophie

Nem szoktam, de most van zeneajánló a történethez:

 Five Finger Death Punch-Far from Home

Lana Brooks

A következő napok csak úgy elteltek, semmi nem történt. Justin hiánya még mindig nyomasztott főleg úgy, hogy mindennap hallok róla. A lányok viszont próbálnak kirángatni a szürke monoton hétköznapjaimból, aminek hálás vagyok. Csak nem mindig a legjobb programokat találják el. Lilly például elvitt a parkba sétálni csak, hogy közben összefutottunk Niallékkel és borult a program, hiszen pont most nincsen szükségem boldog párocskák nézegetésére, miközben én is szerelmes vagyok, csak egy hatalmas pocsolya választja el tőlem azt, akit szeretek.

-Lana én ezt már nem bírom nézni!-fakadt ki délután Tiffany a szobámban, miközben a házinkat írtuk.

-Micsodát?-néztem föl az ágyamon ülve a füzetemből.

-Nulla életkedv, nulla mosoly. Árasztod a negatív energiát!-magyarázta és becsapta az algebra könyvét.

-Nem tudok mit csinálni!-vontam meg a vállamat.

-Mi az, hogy nem tudsz? Mindenki tud, csak akarnod kéne!

-De mit csináljak? Leköt a suli!-próbáltam valami kibúvót keresni.

-És suli után mit csinálsz? Ja tudom már-csapott a homlokára, minta éppen eszébe jutott volna valami.-Semmit! Leülsz a TV elé és várod, hogy Justin hátha kilép onnan! És mivel nem teszi nyomasztod magadat egész nap, amiatt, hogy beleszerettél!

-Tiffany hagyd abba!-remegett meg a hangom.

-Nem fogom! És tudod miért nem? Mert nem akarom nézni a szenvedésedet az életem hátralévő részében!-vágta a fejemhez. Nem mondtam semmit. Tiffany szaporán vette a levegőt és szikrázott a szeme. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel, amiket egyből le is töröltem.

-Akkor miért vagy még itt!

-Lana!

-Ha ennyire zavar, hogy így látsz menny el!-mutattam az ajtó felé szipogva. Hogy lehet ennyire érzéketlen?

-Lana!

-Tiffany!-álltam fel az ágyamról.-Te mondtad, nem én! Te nem akarsz így látni! Akkor menny el! Most lenne szükségem rád, nem erre az egészre! Ha nem akarsz így látni menny! Majd a suliba találkozunk!-nyitottam ki döbbent barátnőm előtt az ajtót. Erősnek kellett maradnom, hogy ne sírjam el teljesen magamat, miközben Tiffany kiviharzott a szobámból. Hallottam ahogy lecsattog a lépcsőn a tornacipőjében, majd mondd valamit anyunak és kiviharzik a házból. Erre volt most legkevésbé szükségem. Összeveszni az egyik, olyan emberre akire támaszkodhatnék. Maga vagyok a szerencsétlenség. A könnyeim újra hullani kezdtek én pedig berohantam a fürdőszobámba és becsaptam magam után az ajtót. Elegem van, nagyon elegem van már!

Tiffany Stark

Pedig én csak segíteni akartam neki! És még én vagyok a bunkó, amiért elmondtam a véleményemet?

Hűt köszi szépen! Idegesen csaptam be magam mögött Lana-ék lakásajtóját. Hogy lehet valaki ennyire nem tisztában avval, hogy saját magát teszi tönkre és a társas kapcsolatait, az ilyen dolgaival? Magamban továbbra is Lana-t szidtam, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Lana anyukája Sara futott utánam. Megálltam és megvártam.

-Mi történt?-jött oda hozzám Sara. Fiatal nőnek számított, hiszen még a harmincas évei végén járt. Hosszú barna haja a vállára omlott. Szorosabbra húzta a kabátját, amit láthatóan csak magára kaphatott hirtelenjében.

-Összevesztünk.-feleltem és Lana éles szavai jártak a fejemben.-Teljesen magába fordult és tiszta negativitás lett Justin miatt. Én meg elmondtam neki a véleményemet, ezért elküldött.-fejeztem be a történések rövid összegzését.

-Én is észrevettem-kezdi.-de Justin sincsen jobban.

-Ezt honnan tudod?-kérdeztem tőle.-Justin legalább felhívhatta volna Lana-t!

-Beszéltem Pattie-vel.-legyintett egyet.-Justin is ugyan olyan, mint Lana. Legszívesebben ő is csak azt csinálná, amihez a legnagyobb szüksége van. Dolgozni is csak azért dolgozik, mert muszáj neki! Nem hívja föl Lana-t.-mondta, mikor látta, hogy már éppen kérdezném.-Épp elég nagy a hiányuk egymás iránt, pedig kevés időt töltöttek együtt. El kell kezdeniük gyógyulni, mert kitudja mikor látnák egymást legközelebb. Ha egyáltalán látják.-fejezi be.

-Ez így akkor sem maradhat!-szögeztem le.
-Van valami ötleted? Mi nem vagyunk otthon, olyan sokat a munka miatt...
-Ez az!-vágtam rá hirtelen, mert rájöttem mi lenne a legjobb, amit most Lana-nak tehetnénk.-Munka!
-Micsoda?
-Dolgoznia kéne! Sportolni nem lehetne, mert ellógná az edzéseket, de ha dolgozna, olyan lenne, mint Justin! A munkával dolgozhatná le a feszültségeit vagy valami!-dőltek belőlem a szavak és előjött az ilyenkor általános irányításmániás énem.
-Azt hiszem tudom is, hogy hol!-csillantak fel Lana édesanyjának szemei. Kíváncsian néztem rá. Jobban összehúzta magán a kabátot és visszaindult a ház felé.
-Mi az ötleted Sara?-siettem mellé a járdán. Nem tudtam miért lett ennyire izgatott hirtelen. Gyermeki örömmel lépett be a házba és kapkodta le magáról a kabátját. Minden mozdulatát követtem.
-Szerintem.-vett elő egy poharat.-Eltudom intézni, hogy bekerüljön a társulatba.
-Az tuti nagyon király lenne!-örültem meg és elképzeltem Lanat, amint a színpadon énekel, mint akkor az előadás estélyén. Ugyan is ott voltam. Senki nem tudott róla, de láttam az egész előadást és állva tapsoltam, mikor összehúzták a függönyöket. Ahogy újra elképzeltem a jelenetet elmosolyodtam. Újra látni akarom Lana boldogságát, mikor énekel.-Mikor beszéljünk vele?
-Szerintem én felhívom az igazgatóságot, addig kérlek szólj neki!-vette a kezébe a telefonját Sara és már tárcsázott is. Könnyed léptekkel sétált át a helységen a nappali felé kezében a poharával. Elindultam az emeletre. A folyosón négy ajtó helyezkedett el. Két hálószoba egymással szemben Lana és Saraék számára, Saraék szobája mellett egy fürdő, amit tulajdonképpen csak ők használtak, hiszen Lana-nak volt egy sajátja. Lana szobája mellett lévő helység pedig a nagy gardróbjuk volt. Aranyos, egyszerű londoni házban éltek. Szerettem ide járni. Sokkal jobban, mint otthonra, itt minden sokkal barátságosabb és tulajdonképpen otthonosabb is volt, mint a saját házunk. Anyuval csak ketten lakunk otthon, de ő sincsen otthon sokszor a munkája miatt. Apu meg külön él. Éppen a válásuk szélén tartanak, ezért is próbálok minél gyakrabban nem ott lenni. Lana szobájának ajtaja nyitva volt.
-Szia!-köszöntem, de senki nem volt ott. Körül néztem a telefonja az asztalon volt, a könyvek pedig ugyanúgy nyitva, ahogy alig fél órája ott hagytam őket. Rossz érzés fogott el hirtelenjében.-Lana itt vagy?-kérdeztem, mire egy kisebb csattanást hallottam, mikor valami fémes leesik a csempére. A hang egyértelműen a fürdőszobából jött. Sietve löktem be a helység ajtaját. Lana a tükör előtt állt, a szemei könnyesek voltak. Teljesen megtörtek.-Lana, mi...-kezdtem, de akkor felfedeztem egy vörös cseppet, melyet egy ugyanolyan másik követett. Vér!-Lana!-rohantam oda hozzá. A kezét három friss vágás ékesítette a csuklóján, melyből szüntelenül folyt a barátnőm vére. A földön pedig ott hevert a penge, melynek a hangját hallottam. Ijedtemben, azt sem tudtam mit csináljak. Lana szája remegett és könnycseppek folytak végig az arcán. Gyorsan lekaptam egy kisebb törülközőt  és a kezét megragadva, ahogyan csak tudtam rákötöttem az anyagot. Közben mindvégig Lanat néztem, akinek valamilyen ismeretlen érzés sötétedett el a tekintetében. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé üresen, miközben a csuklójából folyó vér teljesen átitatta a törülközőt.
-Sara!-kiáltottam szinte már sírva. Hogy tehette ezt? Annyi kérdés gázolt át az elmémen. Hallottam ahogy Sara belép a fürdőbe és fölsikít, mikor meglátja a lányát.
-Lana mi történt?-kérdezte, de neki sem válaszolt semmit. Az anyagot sikerült, olyan szorosan megkötnöm, hogy elállította a vérzést. Lana nem mondott semmit, csak elindult. Bement a szobájába és leült az ágyára. Értetlenül álltam a helyemen a tükör előtt, velem szemben a vértócsával és a pengével. Saranak záporoztak a könnyek a szeméből és a lánya után ment.
-A saját életeddel játszol!-hallottam meg éles hangját. Soha nem hallottam Lana édesanyját kiabálni.-Válaszolj már az Istenért!-zokogott már. Még mindig semmi. A döbbenet és a félelem, ami az előbb eluralkodott rajtam most haraggá fokozódott.
-Hogy lehetsz ennyire hülye??-támadtam le egyből a kérdésemmel az ágyon ülő lányt. Nem mondott semmit, csak nézte tovább kötést, amit a törülközőből csináltam a csuklójára.-Egyáltalán, hogy juthatott ilyen az eszedbe Lana! Soha nem csináltál ekkora szarságot!-kiabáltam. Sara nem szólt semmit, csak nézett rám és a lányára.-Mi a franc bajod van?! Mindened megvan, amit csak akarsz! Mindenki jót akar neked, ne csinálj már ekkora faszságokat az Isten szerelmére!-engedtem ki a dühömet. Beletúrtam a hajamba idegességembe. Még mindig nem nézett rám. Legszívesebben felpofoznám, hogy észhez térjen!

Napokig nem beszéltünk. Miután elmentem végleg Lanaéktól Sara egyből felhívta Lana édesapját Tomot és bevitték a lányt a kórházba. Lana-val nem, de Saraval beszéltem. Mindennap felhívtam és kérdeztem a barátnőm állapotáról. Az orvosok pszichológushoz küldték, akinek eddig csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Lananak elege van az életéből, hogy semmi nem jön össze neki. A fejemet verném a falba legszívesebben! Nem jön neki semmi össze? Mindenki azért van neki, hogy minden sikerüljön neki! Remek tanuló! Gyönyörű! Tehetséges! Kell ennél több neki? Mikor ezt kérdezték tőle Justin volt a válasza. Nem tehettem semmit ezzel. Se senki más. Lana megrögzötten szerelmes volt és ezen nem lehetett segíteni. Lilly és a srácok viszont mindennap hívták Lana-t. Szegény lány nagyon megijedt, mikor elmondtam neki, hogy mi történt. Niall nyugtatgatta a többiek pedig engem vallattak újra meg újra. A végén már rohadtul elegem volt ebből az egészből! Főleg abból, hogy tehetetlen vagyok, de nagyon!

17. fejezet Álom

Drága Olvasóim!
Sajnálom,hogy ilyenkor este teszem közzé a részeket, de nézzétek el nekem kérlek! Többet nagyon most nem fűznék hozzá! :) Pipáljatok, kommenteljetek és iratkozzatok fel! Kérdésetek van? Írjatok Chat-be! :)
XoLove Sophie

Lana Brooks

A vasárnapi programom annyira jól sikerült, hogy a végén már sírva ültem a kanapénkon, miközben Justin gépét mutatták a különböző angliai adók, ahogy felszállt a londoni repülőtéren. El sem hiszem, hogy elment. Pedig milyen szép lett volna, ha... Persze, hogy megint itt van ez a "Ha" szócska, ami ezer meg ezer kérdést tetet fel velem ezer meg ezer választ keresve, amiket viszont nem tudok megadni. A könnycseppek már csípték a szememet, miközben Justin hatalmas mosollyal az arcán integetett a Beliebereknek a gép ablakából. A kamera még egy utolsót ráközelít és elkapja a pillanatot, mikor Justin egy csókot küld a levegőbe és belenéz a kamerába. A szívem összeszorul a látványtól. Mintha nekem küldte volna, mert tudja, hogy nézem. Ez a keserűség, ami belülről mardos borzalmas! Remegő kézzel nyúltam a csipogó telefonom felé, de zokogva dobtam el a készüléket. Hogy képes ráadásul még írni is? Még jobban gyötörni? Persze, soha nem az önuralmamról voltam híres így felálltam és az asztal alatt landolt iPhonért nyúltam.

Nem tudom láttad e, de remélem igen. Az a csók Neked ment! Még találkozunk! Addig is remélem nem felejtesz el, mert én SOHA nem foglak! xx Justin

Remegő ujjakkal pötyögtem be a válaszomat, amit rögvest el is küldtem Justinnak.

Soha ne mond, hogy soha... xx Lana

A sírás még jobban előtört belőlem, így rogytam le immár a szőnyegre kezemben a telefonnal, melynek képernyőjén Justin üzenete világított. Nem tudom meddig ülhettem ott, de egyszer csak az ajtó nyitódására lettem figyelmes.

-Hú, de esik kint az eső!-hallottam meg anyu hangját, amint bejön a bejárati ajtón és ügyeskedve lehámozza magáról a-feltehetőleg-vizes kabátot.-Remélem nem készülsz ilyen időben sehova-jött be nevetve a nappaliba egy halom szatyor mögé bújva. Egyesével lepakolgatta őket, majd lehervadt a mosoly az arcáról, amint meglátott a szoba közepén ülve kisírt szemekkel a telefonomat szorongatva.

-Uram Isten Lana! Mi történt?-rohant oda hozzám, majd leült mellém és magához húzott. A könnyeim újra előtörtek és most az ő pólóját kezdték el áztatni.-Nyugalom!-simogatta a hátamat, miközben szüntelenül zokogtam.-Mi történt?-törölte le az arcomról a könnyeket a kézfejével.

-Elment.-szipogtam, majd újra sírni kezdtem. Nem kellett többet mondanom, anyu mindent megértett. Míg sírtam elmesélte, hogy tartott ettől az egész Justin dologtól, de tudja, hogy neki sem könnyű most.

-Honnan tudod mit érez?-kérdeztem.

-Beszélgettem Pattie-vel, mikor elmentünk vásárolni.-válaszolta, majd fölállt a földről és óvatosan magával húzott.

-Hiányzik.-fújtam ki az orromat a zsebkendőmbe. Anyu csak egy óvatos mosollyal magához húzott.

-Hidd el, minden kezdet nehéz-suttogta a fülembe.-De a végén nem lesz kétség a nyereményben.

-Szerinted látom még valaha?

-Biztos vagyok benne szívem.-adott egy puszit a homlokomra. Hirtelen elkezdett csörögni a telefonom és reménykedve ugrottam az ágyon lévő készülék felé, viszont csak Lilly volt az.

-Szia Lana!-hallottam a vonal túlsó végén az örömteli hangot.

-Szia Lilly-mondtam még mindig kissé szipogva.

-Minden rendben?-csillapodott a jókedve.

-Persze.-vágtam rá megszokásból.

-Lana!

-Őszintén? Nem. Semmi sincsen rendben.-kezdtek el újra folyni a könnyeim, bármennyire is akarództam visszatartani őket.

-Hé Lana, nyugodj meg mindjárt átmegyünk és mindent megbeszélünk!-hadarta Lilly.

-Jöttök?

-Igen, Tiffany-val összefutottunk a plázában. De majd mindent elmesélünk. Mindjárt ott vagyunk, sietünk. Addig is puszi!-rakta le a telefont.

-Mi történt?-tudakolta anyu.

-Lilly és Tiffany átjönnek.-válaszoltam, majd az emelet felé vettem az irányt.

-Én ezt nem értem.-mondta már sokadszorra Lilly, miután én szintén sokadszorra meséltem el nekik a Justinnal való 'kapcsolatomat'.
-Istenem!-dühöngött Tiffany. Valóban, ő még nem igen van ahhoz hozzá szokva, hogy Lilly lassabban fogja fel a dolgok lényegét, mint ahogy azt a többség értékelné.-Ez pedig egyszerű. Lana és Justin szeretik egymást, lefeküdtek és most mind a ketten kivannak bukva, mert Justin visszament Amerikába.-hadarta el egy mondatban a fél órás történetemet.
-Úgy is látjátok majd még egymást!-ölelt meg Lilly, ami nagyon jól esett. Örülök, hogy itt vannak velem, bár fura őket együtt látni, hiszen amíg Lilly aranyos és szeretgetni való, addig Tiffany kemény és mindenre elszánt. Sikerült kiválogatnom az iskola két legelérőbb karakterű embereit magam mellé.
-Azt én is remélem.-motyogtam.
-Úgy lesz, csak higgy már egy kicsit magadban Lana!-ült le a másik oldalamra Tiffany. Még egy utolsót fújtam a zsebkendőmbe, majd elhatároztam magamba, hogy nem emésztem magam most e miatt, hiszen a sors majd úgy is eldönti szán e valamit nekünk, vagy csak futókaland volt az egész kapcsolatunk.
-Viszont-gondolkodtam el, mert eszembe jutott valami.-Ti mit kerestetek együtt a plázában?-néztem hol az egyik, hol pedig a másik lányra.
-Összefutottunk.-vágta rá kapásból Lilly.
-Aham.-húztam össze a szememet. Valahogy sántított nekem ez a dolog.-Mit nem mondtok el nekem?
-Semmit.
-Vettem észre!-sértődtem meg. Ismerem őket. Tudom, hogy titkolnak valamit, de, hogy mit arról fogalmam sincsen!-Mondjátok már el az Istenért!-fakadtam ki. Úgy éreztem menten elbőgöm magamat. Nem elég, hogy egyedül vagyok az összetört szívemmel, de még a legjobb barátnőmék is titkolóznak előttem. Túl sok ez már nekem!
-Jól van na, csak nyugodj le!-túrt bele dús szőke hajába Tiffany.
-Tiffany, de hát...-kezdte Lilly.
-Nézd Lilly, nem fogok titkolózni előtte, mert a végén még egyszer elkezd sírni!
-Hé...-lehet, hogy igaz, de azért ez gonosz volt.
-Most akkor tudni akarod vagy nem?
-De.
-Akkor maradj csöndbe és én majd mesélek.-kezdte Tiffany én pedig teljes figyelmemet neki szenteltem.-Hosszan akarod hallani vagy röviden dióhéjban a lényeggel a közepén?
-Most akkor mondod vagy kertelsz?
-Válassz!
-Mondanám a hosszút, de nem lenne energiám végighallgatni, így elég a dióhéj.
-Lilly és Niall összejöttek a fiúk tegnapelőtti koncertjén. Én pedig összejöttem Harry-vel tegnap, mikor reggel telefonált elmentünk piknikezni. Ma elmentünk moziba és tök véletlenül összefutottunk Lillyékkel, így a két kettes randiból egy négyfős dupla randi lett.-hadarta el én meg nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Szóval akkor, amíg nekem megszakadt a szívem ők randizgattak és bepasiztak? Ráadásul Niall és Harry? Ez hirtelen túl sok információ volt egyszerre.
-Mérges vagy ránk?-kérdezte Lilly.
-Miért lennék?
-Hát, amiért nem akartuk elmondani...És mert ez összejött nekünk...
-Nem vagyok az.-vallom be őszintén. Miért lennék? Féltékenységből? Az én hibám, hogy pont Justin Bieber-be kellett beleesnem és miatta szakad meg a szívem kemény egy napja.
-Akkor jó!-ölelt meg Lilly és Tiffany. Meglepett, hogy a lányok ilyen közel kerültek a fiúkhoz. Nem tudom mikor és hogyan történt, de biztos remekül fog alakulni a kapcsolatuk, hiszen a két páros kiegészíti egymást. Niall és Lilly édesek lesznek együtt, ők tipikus cuki páros lesznek. És ott lesz az ellentétük Harry és Tiffany, akik viszont egy kemény kiállású páros lesznek. Vajon mi milyenek lettünk volna Justinnal? Melyik fajta "párkategóriába" lettünk volna besorolva? Nem tudom, de boldog lettem volna, mint tegnap éjszaka.
A lányok végül úgy döntöttek, hogy a ma éjszakát nálam töltik és holnap együtt kezdjük el az új hetet. Még egy jó darabig beszélgettünk, majd lekapcsoltuk a villanyt és fokozatosan álomba merültünk. Először Lilly aludt el, majd Tiffany és végül engem nyomott el az álmok birodalma.

Welcome! Los Angeles, California, állt a kezemben lévő papíron.A repülőtéren hatalmas volt a zsúfoltság. Az emberek egymást kerülgetve próbáltak közelebb jutni a csomagjukhoz. A tömegben forgolódtam kezemben a bőröndömmel, hátha meglátok egy ismerős arcot a sok ismeretlen között. Senkit nem láttam, ezért csalódottan ültem le az egyik székre.
-Szabad ez a hely-mutatott egy illető a mellettem lévő székre. Justin volt az.
-Justin!-pattantam fel örömömben és megöleltem.-Hát te jöttél értem?
-Bocsi, de ismerlek?-tolt el magától. Megsemmisülve álltam előtte.-Ha képet szeretnél vagy valamit...
-Hát nem ismersz meg?-remegett meg a hangom. Az örömöm eltűnt, helyette a fájdalom fogott meg.
-Sajnálom, de nem.-rázta meg a fejét.-Találkoztunk már?
-Nem.-vágtam rá és a szemeim megteltek könnycseppekkel.-Tudod mit felejts el, még ennél is jobban.-ragadtam meg a csomagjaimat és indultam el a váróban lévő emberek között. A repülőtérről kiérve lerogytam a járdaszegélyre és sírni kezdtem. Hogy felejthetett el? Azok után, ami Londonban történt! Hogy volt képes erre? A kérdések fájdalmasan kínoztak belülről, miközben a könnycseppek patakként folytak a könnycsatornámból.
Helyszínváltás. A tengerparton vagyok. Fekete ruhában, kezemben egy szál hófehér rózsával. Mellettem áll Lilly az ő testét  fehér vászon borítja, de velem ellentétben neki vörös rózsa van a kezében. Előttünk öltönyös férfiak és több száz, vagy ha nem éppen ezer fehér ruhás nő áll kezükben egy szál vörös rózsában. Mindenki boldog. Mindenfelől boldog kacajok és heves társalgás hallatszik. Engem még is mardos valami. Mintha rosszul lennék ettől a sok boldogságtól, és szeretettől, ami körülöttem uralkodik. A tömegből Tiffany hatalmas mosollyal az arcán lép oda hozzám és ölel meg. Valamit mond, de nem hallom. Oda lép Lillyhez is. Valamit a fülébe súg, mire a barna hajú lány bólint, majd mond valamit és mosolyogva elmennek. Egyedül hagytak.

-Lana!-rázott meg valaki, mire kipattantak a szemeim. Lilly és Tiffany ijedten néztek rám. Felültem az ágyban és megtöröltem a vizes arcomat. Sírtam. A párnámra néztem, ami szintén könnytől áztatott volt.
-Mi...mi...történt?-szipogtam. A lámpa fel volt kapcsolva, úgy ültek mellettem, mintha szellemet

látnának.
-Sírtál.-mondja Lilly.
-Miért?
-Mit miért, az Istenit Lana tudod, hogy megijedtünk?-fakadt ki Tiffany és földhöz vágta az első párnát, ami a keze közé került.
-Miért ijedtetek meg?-kérdeztem. Semmit nem értettem. Még mindig az álmom volt a fejemben, nem értettem nagyon semmit.
-Zokogtál...teljes szívedből és nem tudtunk nagyon fölkelteni.-mondta Lilly, akinek kezdett visszatérni a szín az arcába.
-Mit álmodtál?-kérdezte Tiffany. Mindketten rám néztek. Az ölemben lévő kezeimre vezettem a tekintetemet.
-Elhagytatok-suttogtam.
-Miről beszélsz?
-Elhagytatok Tiffany! Te is! Lilly is! Justin is!-suttogtam erőteljesen, majd újra folyni kezdtek a könnyeim.-Mindenki elhagyott...Kitűntem...Justin meg elfelejtett...
-Istenem Lana.-szakított félbe Tiffany és magához rántott. Ölelt és közben csitítgatott, pont mint régen anyukám, ha valami rossz történt velem.
-Mi mindig itt leszünk neked!-ölelt meg Lilly is.-Viszont feküdjünk le, mert álmos vagyok!-motyogta, mire felnevettem.
-Te mindig álmos vagy.-morgott Tiffany.
-Ez az élet rendje!-vonta meg a vállát Lilly, majd magával húzott minket az ágyba és elaludtunk.