Eltelt ez a hét is, ami azt jelenti, hogy meghoztam számotokra az új részt! Nem tudom, hogy igazság szerint mit fűzhetnék hozzá a mai részhez: mindenesetre kissé más, mint az előzőek! A téma persze ugyanaz, de picit más oldalról kukkanthattok bele a dolgokba, persze még mindig Lana szemszögéből!
Hihetetlen, hogy a dolgok akár
egy perc leforgása alatt megtudnának változni. Az életünkben sorra olyan
döntéseket hozunk, melyek után az eszünkbe ötlik a
"Mi lett volna
ha...?" kérdés. Ilyenkor megpróbáljuk újra játszani a lehetőségeket és
felvázolni a lehetséges végkifejleti variációkat. Egy perc, egy lépés, egy szó.
Ezek is meghatározhatták volna, hogy találkozom-e Justin Bieberrel. Mi lett
volna ha elmegyek arra a bulira Tiffanyval? Talán már ott eldőlt minden.
Hiszen, miután nem mentem, akkor találkoztam Harry-vel. Utána kerültem be a
médiába. Végül pedig a színházba. És ha nincsenek a One Direction tagjai, talán
eszem ágába sem lett volna aznap este a színház közelébe menni, nem hogy egyből
részt venni a koncerten. Talán akkor dőltek el a dolgok. Vagy még korábban. Nem
tudom, de nem is számít. Bár nevezhetjük ezt az egész helyzetet akárminek,
sorsnak, álomnak vagy, mint tudtommal sokan úgy tartják, hogy inkább
nevetséges. Hogy miért is? Mert semmit nem tudnak! Kevesen, pontosabban senki
nem tudja, hogy rengetegen támadtak engem. Hiszen szivárogtak ki képek rólam és
Justinról. Miért ne szivárogtak volna? Londonban is vannak fotósok. És hát hála
nekik, Justin rajongói nem kedvelnek-szépen szólva. De inkább utálnak,
rühellenek és hasonló szinonimák. Számukra csak egy következő ribanc vagyok,
aki összetöri a kedvencük szívét. Pedig nem tudnak semmit! Nem tudják, hogy nem
csak azért az egy éjszakáért kerültem Justin közelébe. Nem tudják, mennyire
vártam, hogy bármikor felhívjon. Nem tudják, hogy a gyomrom folyamatosan
liftezik, mióta leraktam a telefont és hazaindultam. Nem tudják.
Óvatosan leparkoltam a kocsival
és amennyire csak tehettem, próbáltam palástolni az izgatottságomat. Lehet, hogy
nem élőben találkozunk, de már ez is több, mint ha csak összeszorult szívvel
ülnék a kanapémon a távirányítót szorongatva, miközben az MTV a hatalmas
mosollyal mászkáló Justint követi keresztül-kasul Los Angelesben. Nem mintha
ezt csináltam volna. Á-én sokkal rosszabb voltam. Én még fagyit is ettem
közben. Már, amikor az időm engedte persze. Becsaptam a kocsi ajtót és a
bejárat felé indultam. A lakásból kihallatszott a tévé moraja, ezáltal tudtam,
hogy a szüleim már itthon vannak.
-Megjöttem!-léptem be a lakásba.
-Szia!-kiabálták, de sem anyu,
sem apu nem jött elém a megszokott módon.
-Hát ti meg mit csináltok?-léptem
be nappaliba, ahol voltak. A tévé képernyőjén éppen egy slágerlista ment, míg a
szüleim pedig a kanapén ülve laptopoztak.
-Dolgozunk.-mondta anyu, le sem
véve a szemét a képernyőről.
-Mit?-mentem mögé.
-A munkánkat.-mondta apu, de ő
sem nézett rám. A szemöldökömet értetlenül felvontam. Csípőre tett kézzel
álltam közöttük, míg mindketten az előttük lévő kis képernyőt figyelték.
-Igen, nekem is jó napom volt.
Ne, ne is kérdezzétek a próbát! Nem, nem volt ott Mr. Radcliff...-soroltam a
mai napomat, mert ügyet sem vetettek rám. Látva, hogy még az idősebbik Radcliff
neve sem váltott ki semmi reakciót, kissé sértődötten mentem ki a helységből. A
konyhából elhoztam egy üveg narancslevet és egy zacskó chipset és így vonultam
fel a szobámba. Nem tudom mi lehet annyira fontos, hogy még rám sincs idejük!
Na jó, ez így nem igaz teljesen, hiszen kilencven százalékban van, ez az első
alkalom, hogy nem kérdezték meg, hogy milyen volt a napom és hasonlók.
Viszont nem érhetek rá ezen
filózni, mivel, alig négy órám maradt, hogy lenyugtassam a pillangóimat és
felkészülhessek arra, hogy látom Justint.
A filmekben mindig ez a
legspontánabb dolog. A főszereplő csajok általában izgulnak, vagy legalábbis
előadják, majd halálosan nyugodt arckifejezéssel elkezdenek beszélni a
kamerába. Hát már csak öt percem van, hogy lássam, de alig bírom ki. Még
utoljára felmegyek a facebook oldalamra, megnézem a twittert és próbálom lenyugtatni
az agyamat egyszerű tőmondatokkal, mint például: "Legyél normális!"
"Ne izgulj már!" "Térj észhez!" "Nyugi
van!"-persze mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem használt. 21:59-kor
még egyszer megigazítottam a felsőmet. Nem tudom, miért izgulok ennyire. Vagyis
pontosabban, hogy azért izgulok, mert Justin Bieberrel beszélek, vagy azért,
mert még is csak Ő az a srác, akit egy jó ideje nem tudok kiverni a fejemből.
Pontban 22:00-kor harangoztak. Beleremegtem és fürkészni kezdtem a monitoromat,
viszont az nem jelzett.
Fél órával később még mindig ott
ültem és néztem ki a fejemből. El sem hiszem, hogy ilyen simán bekajáltam! Hogy
gondolhattam?! Úr Isten! Na erre mondják azt, hogy KOPP! de ez most elég nagy.
Ha csak egy srác lenne... De nem! Nekem nem az volt! Hittem neki... Hittem
neki, hogy fontos lehetek neki. Most már látom, hogy hiba volt! Újabb öt perc
eltelt.
-Kapd be Bieber!-csaptam le a
laptopom tetejét. Nem, nem fogok sírni! Nem hagyom meg neki azt az örömet, bár
úgy se tudná, ha megtenném. De akkor sem! A telefonom csörögni. Reménykedve
kaptam fel a telefonomat, de csalódottan láttam, hogy csak Cody az, Lily
bátyja.
-Mit akarsz?-szóltam bele.
-Hát neked meg mi
bajod?-kérdezte.
-Bocs.-töröltem meg egy lehulló
könnycseppet.-Szia Cody. Mit szeretnél?
-Mondanám, hogy ez így
okés.-kezdte.-Ellenben ha eddig egyszer hívtalak, de most másodszorra leszólsz.
-Ne haragudj. Csak most basztak
át.-mondom. A buli óta nem láttam. Őszintén nem haragszom rá, csak nem kapott
el jó pillanatomban.
-Mármint szó szerint?-röhögött
fel.
-Kapd be!-mosolyodtam el. Soha
nem beszéltünk sokat. Tényleg nem. Összesen, ha annyit életünkben, amennyit
találkoztunk, de az sem volt túl gyakori. Viszont akkor rendes volt velem. A
számomat is csak azért tudja, mert mikor Lily-vel mentünk bulizni, ragaszkodott
hozzá, hogy megadjam neki. Hát igen, ilyen egy húgos bátyó, alapból szívatja a
tesóját, de ha a biztonságáról van szó, nem ismer határokat.
-Miért hívtál?-kérdeztem, mert
azt még mindig nem mondta meg.
-Ja, persze.-kapott észbe.-Ráérsz?
-Mikor?
-Most.
-Most?-vontam fel a szemöldököm.
-Most.
-Cody, este fél tizenegy van. De
minek kellek én?-még mindig nem értettem ezt az egészet.
-Ma este elmegyünk bulizni és
Lily elvesztette a telefonját, de azt mondta hívjalak fel és szóljak, hogy gyere.-válaszolta.
-Elviszed Lily-t
bulizni?-lepődtem meg. Tény, hogy Lily már egy ideje betöltötte a tizenhetet,
de még nem volt példa arra, hogy Cody elvitte volna magával bulizni. Ahhoz
túlságosan féltette, hogy magával vigye.
-Kikönyörögte.-vallja be.-És
Tiffany is jön.
-Mikor indultok?-haraptam bele az
alsó ajkamba.
-Tíz perc múlva
felvegyünk?-kérdezte és hallottam, hogy elmosolyodik.
-Tíz perc múlva!-raktam le a
telefont. Győztesnek éreztem magamat. Gyorsan előkerítettem egy ruhát és
öltözni kezdtem. Lehet, hogy az lenne a legemberibb jelen esetben, hogy siratom
a Justinnal meg nem történt beszélgetésemet, de ha emelt fővel elmegyek
itthonról, akkor nem siránkozom és mindenki rendben lesz. Justin feje örülhet,
hogy átvágott. Én pedig ihatok, a felejtés érdekében, szokásommal ellentétben.
Sokat.
A felszabadultságot mindenki
megtapasztalhatja. Van, aki önmagától találja meg, viszont vannak, akiknek némi
segítség szükséges ahhoz, hogy megtapasztalja ezt a bizonyos mértékű
szabadságot. Tíz perc alatt olyan szintű átalakítást tettem magamon, amit még a
Plain Jane-ben is megirigyeltek volna. A szűk farmeremet minire cseréltem és
tüzes sminkkel adományoztam meg az arcomat. A hajamat is csak egyszerűen lógni
hagytam. A szüleim még mindig a nappaliban ülve dolgoztak, így kezemben a magas
sarkúmmal észrevétlenül kilopózhattam a házból. Az utcán rám várakozó kocsiban
ülő társaság nagy éljenzéssel köszöntött, a fiúk pedig elismerő bólintásokkal
értékelték az összeállításomat. A lányok viszont kérdő tekintettel vizslattak,
nem tudták miért jött rám a hirtelen buli hangulat.
-Jól nézel ki Brooks!-szólt oda
nekem valaki a távolból.
-Köszi!-szóltam bele a
vakvilágba.
-Ha már mindenki megvan, akkor
indulhat a buli?-kérdezte Cody. Mindenki éljenezni kezdett majd a kisbusz-amit
időközben sikerült megkülönböztetnem egy normál autótól-elindult a londoni buli
korszakba.
Reggel erős fejfájás ébresztett.
A nap gyengén szűrődött be az ablakon, de még így is elég erős volt, ahhoz hogy erősen hunyorogjak tőle. Amint kinyitottam a szememet, mely időközben kezdte megszokni az enyhe fényt, az első gondolatom egyből az
volt, hogy ha kikászálódok az ágyból, akkor egyből kerítenem kell magamnak egy
pohár vizet és egy doboz aszpirint. Az éjszaka folyamán történtekből alig
rémlik valami, de mindenesetre evvel ráérek később is törődni. A fehér paplant
jobban magamra húztam és megpróbáltam kizárni a kintről beszűrődő
madárcsicsergést, ami most kifejezetten irritálóan hatott rám. Az agyam emlékezése faktora keményen addig hatott teljes körűen, hogy Cody és Dave között, majd a szám végén egy újabb kört álltak nekem. Jó, lehet, hogy nem ez volt életem eddigi legjózanabb éjszakája, de tudom, hogy hol a határ, és igyekszem is betartani. Megvan persze az esélye annak, hogy életem elmúlt tizenhét éve során ez volt életem eddigi legnagyobb ivászata. De tény, hogy megtette a hatását. Már nem haragszom Justinra, á dehogy! Csak szívből kívánom, hogy soha a büdös életbe ne kelljen többet látnom. Míg gondolkoztam körbenézegettem. Tény, hogy ez nem az én szobám, de még nem is láttam az előtt. Egy-két kép az asztalon, amit nem látok rendesen, egy kósza gitár a sarokban, de azon kívül minden teljességgel rendezett. Sem árulkodó szennyes, sem más fajta tárgy nem árulkodik arról, hol is vagyok jelenleg.
Mellettem viszont halk
szuszogás hallatszott. Óvatosan a jobb oldalamra fordultam, hogy lássam az
illető arcát, amit azonnal meg is bántam.
-Úram Isten!-suttogtam, de nem
tudtam többet szólni. Talán még sem volt ez az este olyan gördülékeny, mint ahogyan azt először gondoltam?