19. fejezet Szerep

Drága Olvasóim!

Kellemes Ünnepeket Kívánok itt a bejegyzésben is és mindezek mellett Boldog Új Évet!! Remélem 2014-ben is velem tartotok, ahogy ebben a pár hónapban! Köszönöm az újabb feliratkozót is és a két kommentet az előző részhez, bár szomorúságomra pipákat nem adtatok, ami kicsit elszomorít ugyan, de hoztam egy új részt! Igaz lehet ez picit unalmasnak fog tűnni, de ebben egy picit megismerkedhettek Lana gondolataival (amik valljuk be nem túl pörgősek) és egy kis betekintést engedek nektek a színházi társulat életébe. Ismétlem, lehet unalmas lesz, de a történet szempontjából még is fontos ezt megígérem nektek!

Szóval várom a visszajelzéseket vagy most 2013-ban vagy már jövőre 2014-ben!

XoLove Sophie

Zeneajánló, de csak mert mostanában nagy kedvencem:

Tyga-Wait For A Minute (Explicit) ft. Justin Bieber

Lana Brooks

A január hava díszítette a londoni utakat, mikor a színház felé sétáltam. A maradék hó, ami még nem vált latyakká egészségesen ropogott a bakancsom alatt. Jobban a fejemre húztam a sapkámat, hogy remélhetőleg kevésbé tegye tönkre a hajamat a hóesés. Általános januári hétköznapnak ígérkezett a mostani. Igaz kevesebben voltak, hiszen tizenegy óra volt, így már valamennyivel kevesebben voltak az utcákon, hiszen sokan már dolgoztak vagy éppen az iskolapadot koptatták. Az utóbbi alól fel vagyok mentve, ami részben öröm lenne, de csak lenne, ellenben dolgozni megyek. Az elmúlt három hónapban nagyon megváltozott az életem. Voltak pozitív változások, viszont ezekhez egy csapás kellett. Amit én meg is kaptam. Nem akartam aznap megölni magam. Nem azért menekültem a pengébe. Nem. Az érzelmi fájdalmamat szerettem volna tompítani egy másik fajta fizikai értelembe vett fájdalommal. Viszont attól, hogy nekem jobb lett, másoknak fájdalmat okoztam. Mardosó érzés kerített hatalmába, mikor Tiffany-ra gondoltam. Ő volt az akit akkor vesztettem el. Nem teljesen, de egy részét minden bizonnyal. Miután bevittek a kórházba pszichológusok kezeltek, hogy megtudják az-akkor még úgy tűnt-öngyilkossági kísérletem okát. Viszont mivel nem akartam öngyilkos lenni, ezért értelmes magyarázatot sem találtak a miértre. Ellenben bent tartottak és csak a közeli hozzátartozóimnak engedték, hogy látogassanak. Anyuék nagyon kétségbe voltak esve a viselkedésem miatt. Nem tudták mit kezdjenek velem. Azt hitték nem tudom, de tisztában voltam vele, hogy Tiffany-t mindennap tájékoztatják az állapotomról. Dühös voltam, amiért nem jött be hozzám, ellenben Lilly-vel és a One Direction öt mesebeli tagjával. Szinte minden másnap meglátogattak, ha tehették és próbáltak mosolyt csalni az arcomra, amikor csak tehették. Ez volt novemberben. Decemberbe kiengedtek, avval az egy feltétellel, hogy vigyázok magamra. Mosolyogva bólintottam Dr. Harringtonnak és ígértem meg neki, hogy nem teszek kárt az egészségemben. Érzékelhetően jobban voltam. A bent töltött napok során mindig lekötötte valami a gondolataimat, hogy ne tudjon egy bizonyos személy körül bolyongani. Mindig olvastam, sorozatot néztem, vagy látogattak. Mikor haza értem újra akartam kezdeni mindent. Bocsánatot kértem a szüleimtől a hülyeségem miatt és felhívtam Tiffanyt. Őszintén meglepődött, de miután kellően kitombolta magát telefonon keresztül beültünk kávézni és megbeszéltünk mindent. Úgy tűnt minden újra teljes. Anyu mindent megtett azért, hogy tiszta lappal indulhassak, amire szükség is volt, hiszen valahonnan elterjedt a suliban a hír, miszerint "öngyilkos" akartam lenni. Az elején még elviseltem és emelt fővel néztem el a suttogók feje mellett, viszont ezáltal folytonos nyomásnak voltam kitéve, ami nem segített, így végül magántanuló lettem. Ezután jött az ajánlat, ami megváltoztatta az ünnepeket és beleértve a következő évemet. A színház ajánlatot tett, miszerint dolgozhatnék ott, hiszen már ismerem a színházat és kielégítőek voltak az előadás utáni visszajelzések. Az emberek vártak mikor lépek újra a színpadra. Érdeklődtek felőlem. Elfogadtam az ajánlatot, hiszen mindamellett, hogy ez kitöltötte a maradék időmet, amit a suli ejtése jelentett, elterelte a gondolataimat Justinról. Még mindig nehéz úgy élni, hogy minden újság címlapjáról és minden útszéli plakátról ő néz vissza rám, de már nem kínoz. Ő is éli tovább az életét és nekem is erre van szükségem most. Erőteljesen belöktem az utca felőli Backstage címkéjű ajtót és beléptem a színház hátsó részébe. Levettem a sapkámat és leráztam róla a ráhullott havat, miközben az elázott tincseimet egyengettem a fejemen. Remek, ha megszárad tuti megint úgy fogok kinézni, mint valami menekült.

-Szia Lana!-köszöntek rám, miközben az öltözők felé siettem.

-Szia Jen!-köszöntem a hosszú szőke hajú lánynak.

-Ennyire esik?-kérdezte nevetve a hajamra utalva.

-Hogy ez?-mutattam a hajamra.-Észre sem vettem.-tettettem túljátszott értetlenséget, mire felnevetett.

-Inkább öltözz, mielőtt Charlie megtalál.-"fenyegetett" meg. Felnevettem. Charlie és a félelemkeltései? Messze van a kettő ahhoz egymástól nagyon. Jennifer is nevetett, majd kiment az öltözőből és becsukta az ajtót. A sporttáskámból kihalásztam a melegítőnadrágomat és egy trikót, majd felvettem az egyik kedvenc tornacipőmet. A mai alkalommal csak az egyik új musical táncpróbája lesz, így szabadjára engedhetem a bennem tengő adrenalin mennyiséget. Az akasztóra felakasztottam a kabátomat és elővettem a telefonomat és a vizemet. Így mentem fel a színpadra.

-Sziasztok!-köszöntem a többieknek, akik már fent voltak a színpadon. Mivel még csak most kezdtem el itt komolyabban dolgozni egy-két rövidebb szerepet adnak nekem, viszont annál több táncos jelenetben szerepelhetek, melyeknél az ének szintúgy létfontosságú.

-Hali mindenki!-jött be Jeff a koreográfus.

-Hali!-köszöntünk neki egyszerre mind a húszan. Lehet nagy légyszámnak tűnhetünk, de megfelelő csoport tánchoz ez az embermennyiség. Jeff fiatal húszas éveinek végén járó srác volt, aki ha belépett a terembe egyből felfigyeltek rá az eberek. Megnevezhetjük a kisugárzását is, hiszen a lazaság és az önbizalom csak úgy áramlott belőle, de a külseje sem volt másodlagos a félig brazil felmenőkkel rendelkező izmos srácnál.-Kezdhetjük a mai órát?-kérdezte, mire egyöntetű igennel feleltünk. Gyors nyújtás és bemelegítés következett, majd jöhetett a már betanult koreográfia tanulmányozása.

-Nem Leila te még mindig nem jó helyen állsz!-szólt oda a mögöttem álló alacsony lánynak. Szegény zavartan nézett, majd átment a színpad másik oldalára.

-Charlie mikor jön?-kérdezte valamelyik srác.

-Fogalmam sincs, de nem tudnánk egyszerre egy dologra koncentrálni?-fordult körbe Jeff mindenkinek szegezve a kérdést. Már én is örültem volna, ha történt volna valami. Lassan negyed órája nem tudunk túljutni ezen a báli táncjeleneten.

-Mi olyan nehéz ezen?-ragadta meg értetlenül Chelsie karját, akit megpörgetett, majd végigcsinálta a megakadt tánclépéseket.-Mi olyan nehéz?-tárta szét a karját és elengedte a megdöbbent Chelseit, akinek szerintem még mindig nem esett le, hogy az előbb ő is táncolt. Egy páran megrántották a vállukat, majd Jeff intett és mindenki visszalépett a partneréhez. Mély levegőt vettem és visszaálltam Dominic mellé.
-Ki vagy már?-nézett rám miközben átfogta a derekamat.
-Eléggé.-fújtam el egy tincset az arcomból, ami azonnal vissza is ment. Dominic mosolyogva nézte a mutatványomat, majd Jeff bekapcsolta a zenét és elkezdtük a táncot. Ebben a jelenetben egy bálterembe voltunk így egy tangót táncoltunk a Hamupipőke egy újragondolt változatában, amit színpadra viszünk.
-Valami még mindig nem jó!-állította meg a zenét újra Jeff. Értetlenül néztünk egymásra a többiekkel. Már megint mi nem volt jó?
-Mintha túl zsúfolt lenne ez az egész.-ugrott le a színpadról.-Háromra kezdjük az egészet. Egy...Kettő...Három...-így újra táncolni kezdtünk. Egy-két-há-négy-öt-hat-számoltam magamban, miközben Dominic vezetett.
-Azt hiszem tudom mi a baj!-hallottunk egy hangot. Egyszerre toppant meg mindenki. Charlie apja, az idősebbik Charlie Radcliffe ült a sötétített nézőtéren. Igazi legenda volt már a színházunk történetében. Az ötvenes-hatvanas évek nagy alakja volt, mint színészként, rendezőként, és koreográfusként is. Ámulva néztük az ősz férfit, amint leballag a színpad előtt álló Jeff mellé.
-Mr. Radcliffe-fogott vele kezet Jeff.-Örülök, hogy újra látom! Mi szél hozta önt?-mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a legendát.
-Azt hittem ma a fiam is dolgozik, hozzá jöttem.-nézett végig rajtunk mosolyogva. Automatikusan kihúztam magam mikor rám nézett és óvatosan elmosolyodtam. Visszamosolygott.
-Nem, ő csak az esti előadásra jön már.
-Tehetséges fiatalok!-nézett újra végig rajtunk.
-Köszönjük.-mondtuk egyszerre.
-Azt mondta tudja mi a probléma.-mondta Jeff és végignézett rajtunk.
-Persze.-vonta meg a vállát Mr. Radcliffe.-Túl sokan vannak. Ennél a táncnál egy párnak kéne a középpontban lennie. Hamupipőkének és a Hercegnek.-magyarázta.
-Igaza van!-mondta Jeff és tapsolt egyet.-Jennifer és Marco bejönnek középre a többiek a szélére állnak. Középpontban a Herceg és  a Hercegnője. Jelenesetben Joey és Mary.-intett és újra bekapcsoltatta a zenét Jennifer és Marco pedig elkezdtek táncolni. Tökéletes volt! Már csak a ruha hiányzott hozzá! Mivel ez egy újragondolt Hamupipőke Jennifer nem fog estélyit viselni helyette egy vörös ruha lesz rajta, Marco-n pedig öltöny. Mikor befejezték Mr. Radciliffe odafordult és súgott valamit Jeff fülébe, mire a koreográfus értetlenül nézett rá. Ezek után mondott még valamit, de rajtuk kívül senki nem értette a mondandójukat.
-Ezt Charlie-val beszéld meg! Én ekkorát-mutatott a csapatra Jeff.-Nem változtathatok! Az ő darabja, nem az enyém.-rázta a fejét. Értetlenül álltunk miközben Jeff rázta a fejét. Mr. Radcliffe nem mondott semmit csak körbenézett a színpadon sorakozó táncosokon és a tekintete megállapodott...rajtam!
-Én akkor is őt választanám.-nézett a szemembe, miközben Jeff-hez beszélt, majd biccentett egyet felém és további szavak vagy köszönés nélkül elindult a sorok között és távozott a nagyteremből.

-Hát ez meg vajon mi volt?-kérdeztem a lányokat, mikor visszamentünk az öltözőbe. Mr. Radcliffe távozása után eltáncolta még egyszer mindenki a tangót, majd Jeff feloszlatta a próbát, avval az ürüggyel, hogy telefonálnia kell.
-Fogalmam sincs-vonta meg a vállát Jen és öltözni kezdett.
-Olyan volt, mintha kiszúrt volna valakit közölünk. Tudjátok kit nézett?-firtatta a témát Emma mire megborzongtam.
-Fogalmam sincs.-ismételte meg magát Jen, mikor begombolta a farmerjét. Hihetetlen milyen gyorsan áttud öltözni. Rajtam szinte még minden rajtam volt.-De ha emiatt veszélybe kerül a szerepem itt botrány lesz.-Újra megremegtem.
-Minden rendben lesz! Senki nem cserélne le!-mondta Emma.
-Ajánlom is!-vette fel a kabátját Jennifer és egy gyors sziasztok után ott is hagyott minket.
-Nem öltözöl?-kérdezte Emma, mikor már a kabátját vette.
-Hogyan?
-Nem öltözöl? Még mindig a táncruhádban vagy.-világosított fel, majd ő is távozott. Igaza volt. Gyorsan elkezdtem öltözni. Délután kettő óra volt. Már ott kellene lennem a sulinál, ahogy Tiffany-val megbeszéltük. Végszóra meg is csörrent a telefonom.
-Hol vagy Lana?
-Még a színházba, de már öltözök!
-Akkor oda megyek érted! Fontos, hogy beszéljünk!
-Köszi.-evvel le is tette a telefont. Magamra kaptam a kabátomat és kimentem a színház elé. Még mindig esett a hó, ami most jól jött, hogy lehűtse a gondolataimat. Miért érzem azt, hogy Jennifer nekem címezte a mondandóját? Mintha tudná, hogy Mr. Radcliffe rám nézett. De ez nem átok. Én semmit nem tettem ellene. Mármint Jen ellen. Nem utálhat ezért. Semmit nem tettem. De vajon mi történt Tiffany-val, hogy ilyen fontos, hogy beszéljünk?