18. fejezet Vérző szív

Drága Olvasóim!
Tudom az előző hét is kimaradt, nagyon sajnálom. A mostani téli szünetem is elég zsúfolt, mivel nem leszünk itthon a szüleimmel a két ünnep között, de megpróbálom megoldani, hogy legyen még egy rész, mielőtt befejezzük a 2013-mas évet. Nagyon köszönöm az összes eddigi feliratkozónak, hogy itt van és köszönöm a pipákat is! Mondjuk örülnék, ha néha bővebb véleményt is adnátok (mi tetszik, mi nem tetszik) komment formájában. Kellemes ünnepeket kívánok Nektek! Remélem mindannyian megkapjátok, amire vágytok ilyenkor!
Ui: Ebben a részben káromkodnak is (pontosítva egy személy) remélem nem lesz baj! :)
XoLove Sophie

Nem szoktam, de most van zeneajánló a történethez:

 Five Finger Death Punch-Far from Home

Lana Brooks

A következő napok csak úgy elteltek, semmi nem történt. Justin hiánya még mindig nyomasztott főleg úgy, hogy mindennap hallok róla. A lányok viszont próbálnak kirángatni a szürke monoton hétköznapjaimból, aminek hálás vagyok. Csak nem mindig a legjobb programokat találják el. Lilly például elvitt a parkba sétálni csak, hogy közben összefutottunk Niallékkel és borult a program, hiszen pont most nincsen szükségem boldog párocskák nézegetésére, miközben én is szerelmes vagyok, csak egy hatalmas pocsolya választja el tőlem azt, akit szeretek.

-Lana én ezt már nem bírom nézni!-fakadt ki délután Tiffany a szobámban, miközben a házinkat írtuk.

-Micsodát?-néztem föl az ágyamon ülve a füzetemből.

-Nulla életkedv, nulla mosoly. Árasztod a negatív energiát!-magyarázta és becsapta az algebra könyvét.

-Nem tudok mit csinálni!-vontam meg a vállamat.

-Mi az, hogy nem tudsz? Mindenki tud, csak akarnod kéne!

-De mit csináljak? Leköt a suli!-próbáltam valami kibúvót keresni.

-És suli után mit csinálsz? Ja tudom már-csapott a homlokára, minta éppen eszébe jutott volna valami.-Semmit! Leülsz a TV elé és várod, hogy Justin hátha kilép onnan! És mivel nem teszi nyomasztod magadat egész nap, amiatt, hogy beleszerettél!

-Tiffany hagyd abba!-remegett meg a hangom.

-Nem fogom! És tudod miért nem? Mert nem akarom nézni a szenvedésedet az életem hátralévő részében!-vágta a fejemhez. Nem mondtam semmit. Tiffany szaporán vette a levegőt és szikrázott a szeme. Éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel, amiket egyből le is töröltem.

-Akkor miért vagy még itt!

-Lana!

-Ha ennyire zavar, hogy így látsz menny el!-mutattam az ajtó felé szipogva. Hogy lehet ennyire érzéketlen?

-Lana!

-Tiffany!-álltam fel az ágyamról.-Te mondtad, nem én! Te nem akarsz így látni! Akkor menny el! Most lenne szükségem rád, nem erre az egészre! Ha nem akarsz így látni menny! Majd a suliba találkozunk!-nyitottam ki döbbent barátnőm előtt az ajtót. Erősnek kellett maradnom, hogy ne sírjam el teljesen magamat, miközben Tiffany kiviharzott a szobámból. Hallottam ahogy lecsattog a lépcsőn a tornacipőjében, majd mondd valamit anyunak és kiviharzik a házból. Erre volt most legkevésbé szükségem. Összeveszni az egyik, olyan emberre akire támaszkodhatnék. Maga vagyok a szerencsétlenség. A könnyeim újra hullani kezdtek én pedig berohantam a fürdőszobámba és becsaptam magam után az ajtót. Elegem van, nagyon elegem van már!

Tiffany Stark

Pedig én csak segíteni akartam neki! És még én vagyok a bunkó, amiért elmondtam a véleményemet?

Hűt köszi szépen! Idegesen csaptam be magam mögött Lana-ék lakásajtóját. Hogy lehet valaki ennyire nem tisztában avval, hogy saját magát teszi tönkre és a társas kapcsolatait, az ilyen dolgaival? Magamban továbbra is Lana-t szidtam, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Lana anyukája Sara futott utánam. Megálltam és megvártam.

-Mi történt?-jött oda hozzám Sara. Fiatal nőnek számított, hiszen még a harmincas évei végén járt. Hosszú barna haja a vállára omlott. Szorosabbra húzta a kabátját, amit láthatóan csak magára kaphatott hirtelenjében.

-Összevesztünk.-feleltem és Lana éles szavai jártak a fejemben.-Teljesen magába fordult és tiszta negativitás lett Justin miatt. Én meg elmondtam neki a véleményemet, ezért elküldött.-fejeztem be a történések rövid összegzését.

-Én is észrevettem-kezdi.-de Justin sincsen jobban.

-Ezt honnan tudod?-kérdeztem tőle.-Justin legalább felhívhatta volna Lana-t!

-Beszéltem Pattie-vel.-legyintett egyet.-Justin is ugyan olyan, mint Lana. Legszívesebben ő is csak azt csinálná, amihez a legnagyobb szüksége van. Dolgozni is csak azért dolgozik, mert muszáj neki! Nem hívja föl Lana-t.-mondta, mikor látta, hogy már éppen kérdezném.-Épp elég nagy a hiányuk egymás iránt, pedig kevés időt töltöttek együtt. El kell kezdeniük gyógyulni, mert kitudja mikor látnák egymást legközelebb. Ha egyáltalán látják.-fejezi be.

-Ez így akkor sem maradhat!-szögeztem le.
-Van valami ötleted? Mi nem vagyunk otthon, olyan sokat a munka miatt...
-Ez az!-vágtam rá hirtelen, mert rájöttem mi lenne a legjobb, amit most Lana-nak tehetnénk.-Munka!
-Micsoda?
-Dolgoznia kéne! Sportolni nem lehetne, mert ellógná az edzéseket, de ha dolgozna, olyan lenne, mint Justin! A munkával dolgozhatná le a feszültségeit vagy valami!-dőltek belőlem a szavak és előjött az ilyenkor általános irányításmániás énem.
-Azt hiszem tudom is, hogy hol!-csillantak fel Lana édesanyjának szemei. Kíváncsian néztem rá. Jobban összehúzta magán a kabátot és visszaindult a ház felé.
-Mi az ötleted Sara?-siettem mellé a járdán. Nem tudtam miért lett ennyire izgatott hirtelen. Gyermeki örömmel lépett be a házba és kapkodta le magáról a kabátját. Minden mozdulatát követtem.
-Szerintem.-vett elő egy poharat.-Eltudom intézni, hogy bekerüljön a társulatba.
-Az tuti nagyon király lenne!-örültem meg és elképzeltem Lanat, amint a színpadon énekel, mint akkor az előadás estélyén. Ugyan is ott voltam. Senki nem tudott róla, de láttam az egész előadást és állva tapsoltam, mikor összehúzták a függönyöket. Ahogy újra elképzeltem a jelenetet elmosolyodtam. Újra látni akarom Lana boldogságát, mikor énekel.-Mikor beszéljünk vele?
-Szerintem én felhívom az igazgatóságot, addig kérlek szólj neki!-vette a kezébe a telefonját Sara és már tárcsázott is. Könnyed léptekkel sétált át a helységen a nappali felé kezében a poharával. Elindultam az emeletre. A folyosón négy ajtó helyezkedett el. Két hálószoba egymással szemben Lana és Saraék számára, Saraék szobája mellett egy fürdő, amit tulajdonképpen csak ők használtak, hiszen Lana-nak volt egy sajátja. Lana szobája mellett lévő helység pedig a nagy gardróbjuk volt. Aranyos, egyszerű londoni házban éltek. Szerettem ide járni. Sokkal jobban, mint otthonra, itt minden sokkal barátságosabb és tulajdonképpen otthonosabb is volt, mint a saját házunk. Anyuval csak ketten lakunk otthon, de ő sincsen otthon sokszor a munkája miatt. Apu meg külön él. Éppen a válásuk szélén tartanak, ezért is próbálok minél gyakrabban nem ott lenni. Lana szobájának ajtaja nyitva volt.
-Szia!-köszöntem, de senki nem volt ott. Körül néztem a telefonja az asztalon volt, a könyvek pedig ugyanúgy nyitva, ahogy alig fél órája ott hagytam őket. Rossz érzés fogott el hirtelenjében.-Lana itt vagy?-kérdeztem, mire egy kisebb csattanást hallottam, mikor valami fémes leesik a csempére. A hang egyértelműen a fürdőszobából jött. Sietve löktem be a helység ajtaját. Lana a tükör előtt állt, a szemei könnyesek voltak. Teljesen megtörtek.-Lana, mi...-kezdtem, de akkor felfedeztem egy vörös cseppet, melyet egy ugyanolyan másik követett. Vér!-Lana!-rohantam oda hozzá. A kezét három friss vágás ékesítette a csuklóján, melyből szüntelenül folyt a barátnőm vére. A földön pedig ott hevert a penge, melynek a hangját hallottam. Ijedtemben, azt sem tudtam mit csináljak. Lana szája remegett és könnycseppek folytak végig az arcán. Gyorsan lekaptam egy kisebb törülközőt  és a kezét megragadva, ahogyan csak tudtam rákötöttem az anyagot. Közben mindvégig Lanat néztem, akinek valamilyen ismeretlen érzés sötétedett el a tekintetében. Nem szólt semmit, csak nézett maga elé üresen, miközben a csuklójából folyó vér teljesen átitatta a törülközőt.
-Sara!-kiáltottam szinte már sírva. Hogy tehette ezt? Annyi kérdés gázolt át az elmémen. Hallottam ahogy Sara belép a fürdőbe és fölsikít, mikor meglátja a lányát.
-Lana mi történt?-kérdezte, de neki sem válaszolt semmit. Az anyagot sikerült, olyan szorosan megkötnöm, hogy elállította a vérzést. Lana nem mondott semmit, csak elindult. Bement a szobájába és leült az ágyára. Értetlenül álltam a helyemen a tükör előtt, velem szemben a vértócsával és a pengével. Saranak záporoztak a könnyek a szeméből és a lánya után ment.
-A saját életeddel játszol!-hallottam meg éles hangját. Soha nem hallottam Lana édesanyját kiabálni.-Válaszolj már az Istenért!-zokogott már. Még mindig semmi. A döbbenet és a félelem, ami az előbb eluralkodott rajtam most haraggá fokozódott.
-Hogy lehetsz ennyire hülye??-támadtam le egyből a kérdésemmel az ágyon ülő lányt. Nem mondott semmit, csak nézte tovább kötést, amit a törülközőből csináltam a csuklójára.-Egyáltalán, hogy juthatott ilyen az eszedbe Lana! Soha nem csináltál ekkora szarságot!-kiabáltam. Sara nem szólt semmit, csak nézett rám és a lányára.-Mi a franc bajod van?! Mindened megvan, amit csak akarsz! Mindenki jót akar neked, ne csinálj már ekkora faszságokat az Isten szerelmére!-engedtem ki a dühömet. Beletúrtam a hajamba idegességembe. Még mindig nem nézett rám. Legszívesebben felpofoznám, hogy észhez térjen!

Napokig nem beszéltünk. Miután elmentem végleg Lanaéktól Sara egyből felhívta Lana édesapját Tomot és bevitték a lányt a kórházba. Lana-val nem, de Saraval beszéltem. Mindennap felhívtam és kérdeztem a barátnőm állapotáról. Az orvosok pszichológushoz küldték, akinek eddig csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Lananak elege van az életéből, hogy semmi nem jön össze neki. A fejemet verném a falba legszívesebben! Nem jön neki semmi össze? Mindenki azért van neki, hogy minden sikerüljön neki! Remek tanuló! Gyönyörű! Tehetséges! Kell ennél több neki? Mikor ezt kérdezték tőle Justin volt a válasza. Nem tehettem semmit ezzel. Se senki más. Lana megrögzötten szerelmes volt és ezen nem lehetett segíteni. Lilly és a srácok viszont mindennap hívták Lana-t. Szegény lány nagyon megijedt, mikor elmondtam neki, hogy mi történt. Niall nyugtatgatta a többiek pedig engem vallattak újra meg újra. A végén már rohadtul elegem volt ebből az egészből! Főleg abból, hogy tehetetlen vagyok, de nagyon!