Alig tudtam felfogni, hogy Eric elment, a TCA csapata máris megjelent, hogy gratuláljon az előadásomhoz, meg a Justinnal való kapcsolatomhoz. Bár egyikünk sem mondott semmi egyértelműt, azért a viselkedésünk -számukra- egyértelműen egyenlő volt avval, hogy mi vagyunk Hollywood legújabb álompárja.
-Köszönjük szépen.-nyomott egy puszit a fejemre Justin, akinek először leesett, hogy én jelenleg nem vagyok képes megszólalni a temérdek hatás miatt, ami hirtelen ért.
-Azt hiszem én kimegyek levegőzni.-bújtam ki Justin kezei közül és kiverekedtem magamat az ajtóm.
Nem tudtam hova kéne mennem, hogy friss oxigénhez juttassam a tüdőmet. Egyik "EXIT" tábla követte a másikat, míg végül egy szűk lépcsőhöz érkeztem. Erre már nem volt annyi ember, így hirtelen indulattól vezérelve elindultam felfelé. Emeleteket mentem fölfelé. Az ablaktalan lépcsőrész kezdett lefárasztani, hiszen fogalmam sem volt merre megyek, és még mindig ideges voltam. Mikor azonban egy gyenge hűs fuvallatot éreztem, felélénkültem.
-A tető.-suttogtam. A díjátadó végső hangjai is csendesedni kezdtek,mire elértem egy résnyire nyitott ajtóhoz. Ahogy közeledtem a friss éjszakai levegő gyengéden simogatta a bőrömet. Borzongva nyitottam ki az ajtót, ahogy kiléptem. A lépéseim visszhangoztak, ahogy a magassarkúm sarka koppant. A tető egy hatalmas sík felület volt, néhol szellőzőrácsokkal ékesítve. Nem gondoltam soha, hogy a filmek hitelesen jelenítik meg a helyszíneket, de ezt teljességgel eltalálták.
Ahogy sétáltam egyre közelebb értem a széléhez, melynél egy pillanatra elállt a lélegzetem. Az éjszakában az Angyalok városának fényei szemkápráztatóan hatottak. A szemközti domboldalon a HOLLYWOOD felirat fényekkel kivilágítva uralta a tájképet.
-Káprázatos igaz?-jött egy hang mögülem. Ijedtemben felsikította. Nem vettem észre, hogy bárki is lenne itt vagy követett volna felfelé.
-Azért nem kéne leesned!-mondta az illető, mikor időközben visszanyertem az egyensúlyomat, ami ijedtemben kapott el. Honnan ilyen ismerős a hangja? Gondolkoznom kellett. Mély, reszelős, de mégis simogató.
-Harry.-fordultam meg szinte sokkoltan. Bár hónapok óta tudtam, hogy egyszer újra találkozom vele, nem gondoltam hogy éppen itt és most. A mai napom így a végére nem alakult túl fényesen és már nagyon kezdett elegem lenni ebből.-Nem tudtam, hogy itt vagy. Vagy hogy bárki itt van. Nem hallottam, hogy jött utánam valaki.
Fekete bőrdzsekit viselt, fehér pólót és farmernadrágot, fekete cipővel. Kicsit inkább Zayn stílusát képviselte az öltözéke, de ettől függetlenül jól nézett ki. És evvel tisztában is volt.
-Mindenki itt van. Csak ők persze bent, Csak mi vagyunk itt, ketten.-lépett közelebb. Valami védelmi mechanizmus indult meg bennem, mikor a közeledés miatt automatikusan hátrébb léptem. Éreztem, hogy közel a perem.
-Harry...
-Nézd, én nem haragszom rád.-mosolyodott el keserűen.-De most komolyan Lana, ilyen pancserekkel? Bieber meg Saade? Tapasztalatom szerint ennél neked sokkal jobb ízlésed van.
-Hagyd abba...-remegett meg a hangom, mikor eszembe jutottak az emlékek.
Aznap éjszaka követtem el egy olyan hibát, amit soha nem tudtam megbocsátani magamnak. Mikor Justin nem jelentkezett és gyerekes módon hisztisen és dühösen vetettem bele magamat az éjszakába Codyval és barátaival, aminek persze közel sem lett jó vége. Életemben először szörnyen lerészegedtem és utolsó kapaszkodóként Harryt hívtam föl, aki egyből értem is jött. Utána azonban megtettük. Megtettük azt, amit nem lehetett volna. Mikor reggel felébredtem és rájöttem mi történt szégyenemben összepakoltam gyorsan és hazamentem.
-Részeg voltam és csalódott. De nem hibáztathatsz csak engem emiatt!
-Szóval az ÉN hibám?-hitetlenkedett haragosan. A hangja már nem volt olyan nyugtató, mint régen. Dühös volt és kiábrándítóan lenéző.-Tudod miért jöttem ide Lana?-kérdezte. Az arcán a város fényei játszadoztak.
Megráztam a fejemet. Azon kívül, hogy az eszemmel és a hibáimmal zaklat, azon kívül semmi értelmét nem láttam.
-Elakarom venni Tiffanyt.-jelentette ki könnyedén, azonban volt valami. Mintha elnyelte volna a mondat végét.
-De?-nem tudtam kiigazodni rajta.
-De Téged szeretlek.-lépett újra közelebb és a kezem után nyúlt.
-Ne szórakozz.-nem tudtam mást mondani. A helyzet nevetségesnek tűnt.-Te Tiffanyt szereted. Ne akard, hogy még jobban becsavarodjak a hülyeségeidtől. Már így is elég bajt okoztál bennem az elmúlt percekben.
-Látom, nem érted.-rázta meg a fejét értetlenül.-Már az első találkozásunk óta szerelmes vagyok beléd.
A kimondott szavak, olyan erővel hatottak rám, mintha felpofozott volna. Csak szórakozik velem.
-Nem.
-És mikor végre megtörtént az, amire mindvégig vártam, eltűntél. Eljöttél a szaros Amerikádba, hogy "karriert" csinálj és sírhass a nyomorék Justinkádért, aki pokollá tette a napjaidat, mikor szenvedtél miatta.-megállt, hogy levegőt vegyen.-Csak Tiffany volt ott nekem. Ő értett meg egyedül, miközben téged csak az a pöcs érdekelt!
-Hagyd abba!-kiabáltam. A könnyek már marták a szemeimet.-Ne beszélj így kérlek!-szenvedtem.
-Ne védd őket! Hiszen végül is saját magad miatt gyötrődsz. Te voltál az. aki felhívott. Te voltál az, aki önként adta oda magát.-szikráztak a szemei.-Egy utolsó ribanc voltál Lana, miközben a "barátod" a rendőrségen rohadt. Egy utolsó rossz szajha! És én ezért jöttem-lépett hátra egyet.-Hogy mindezt elmondhassam neked!
Évekkel később...
Foxy megnyalta a hintaágyból lelógatott kézfejemet. Nehézkesen felültem és az órára néztem; dél múlt harminchat perccel.
-Tudom, hogy készülődnöm kell. Nem kellett volna felébresztenem.-de magamban hálás voltam a kis spánielnek.
Felálltam és a házba belépve készülődni kezdtem a fürdőszobában. Lezuhanyoztam és felvettem a már előre kikészített fekete kosztümömet. A nyakamba egy fehér gyöngysort tettem. Hajam az évek múlásával mindig egyre rövidebb lett, így immár csak épphogy súrolta a vállamat. Gyors kontyba fogtam a hajamat, így kényelmesebbnek éreztem.
Készülődés közben Foxy itt-ott megcsapta a lábamat a farkával, mintha így akart volna erőt adni nekem, amire őszintén szükségem is volt.
Mintha azt üzenné, Justinnak sokkal jobb már. Közel öt éve nem beszéltem vele, sem a feleségével Emilyvel, így nem kicsit lepett meg, mikor a nő felhívott.
-Justin is így akarná.-jelentette ki egyenesen egy héttel ezelőtt.-És én is így akarom.
Akkor még nem igazán akartam felfogni a történteket, pedig minden ekörül forgott. Ezért vagyok újra itt Los Angelesben. Pedig annyiszor megígértem már magamnak az évek során, hogy nem jövök vissza. Túlságosan zavaros volt az ide kötődő múltam.
Egy fekete Audi gurult fel a felhajtóra én meg visszatértem a jelenbe. Az autóból egy barna hajú lány szállt ki, Vékony alakján fekete ruha volt, ami kiemelte karcsú derekát, mintha magamat láttam volna évekkel később.
-Szia Anyu.-jött be az ajtón és adott egy puszit.
-Szia Tiffany.-köszöntem neki én is a tükör előtt állva.
-Meseszép vagy, még ilyenkor is.-nézett végig rajtam a tükörbe. Csak a korunk különbözött. Ő láthatta, hogy valószínűleg milyen lesz idősebben, én pedig a fiatalkori énemet láttam benne. Nem volt köztünk sok különbség, de az apjától is örökölt. A férjemmel Jonathannel egy fotózáson ismerkedtem meg, a húszas éveim elején, újságíró volt. Nem volt egyszerű a kapcsolatunk, de mikor Tiffany megfogant megengedtem, hogy feleségül vegyen. Ez a karrierem csúcspontján volt, ami után egyből vissza is vonultam. A lányom már az Egyesült Királyságban nőtt föl, távol a reflektorfénytől. De persze nem tagadhattuk le, hogy kik voltunk, ami abban is megbizonyosodott, hogy Tiffany menedzser lett és jól menő irodát nyitott Los Angelesben, ahol ezek után a szerelem is rátalált.
Egy könnycsepp csordult végig az arcomon. mikor belegondoltam hová is megyünk
-Na gyere! Lehet, hogy Justin már nem megy sehová, de azért nem szeretném megvárakoztatni.-vettem fel a fekete kalapomat és napszemüvegemet.
Tiffany vezetett az úton, míg én újra és újra elmerengtem Los Angeles utcáin, hogy mihez milyen emlékeim kötődnek. A távolban kimagaslott a csarnok, melyben az az emlékezetes díjátadó is lezajlott. Ma már csak mosolygok a dolgon és tudom, hogy így kellett lennie. Justinnal sok mindenen mentünk keresztül utána, míg végül elváltak útjaink. Csak néha napján találkoztunk, mikor úgy hozta a sors. A One Direction tagjaival is ez lett, kivéve Harryvel, aki még az esküvőre sem hívott meg, miután elvette a legjobb barátnőmet, aki után a lányomat is elneveztem.
Szomorú magánéletem volt, de Jonathan mellett lenyugodtam és megtaláltam a boldogságot. Bár a szívem egy része örökké szeretni fogja Justint, de tudom, hogy az utolsó napjaiig ő is szeretett engem.
A temetés helyszíne a St. Timothy Catholic Church volt. Rengeteg ember volt mind a templomban, mint körülötte, hiszen mégiscsak egy legenda búcsúzott a soraink közül. A helyzet iróniája volt, hogy Emily és Justin itt mondták ki a boldogító igent-amin ott voltam.
-Szeretném, ha mellettem lennél, de ez a Te döntésed teljes mértékben.-mondta akkor, közel harminc évesen.
-Meglátom mit tehetek.-válaszoltam. Végül elmentem a szertartásra és én is gratuláltam nekik. Örültem, hogy boldog, hiszen mellettem nem lehetett teljes mértékben az, pedig megérdemelte volna.
Ahogy Tiffanyval a sorok között végigmentünk sokan furcsállták, hogy én is itt vagyok, de voltak, akik egy vállrándítással túltették magukat a dolgon, A vélemények megoszlottak. De valahogy már nem tudott érdekelni. Hátulról a harmadik sorban ültünk le, hogy senkit ne zavarjunk.
Az oltár előtt egy hatalmas fekete koporsó volt nyitva. A gyomrom is görcsbe rándult tőle. Az emberek egyre jobban gyülekeztek. Felfedeztem korunkbeli és fiatalabb hírességeket is, akik valamilyen módon, de személyesen is ismerték Justint. Sokan sírtak és a szemüket törölgették, miközben legelöl Justin családjával beszélgettek. Emilynél hamar eltört a mécses és finoman ősz hajszálai rátapadtak az arcára. A gyerekek a két oldalán álltak; Ashley három évvel volt fiatalabb Tiffanynál, de neki már két kisebb gyermek is megadatott, Jeremy, aki Justin apja után kapta a nevét öt évvel született később, mint Tiff, ő teljességgel örökölte Justin sármját és kisugárzását. Mikor kisebb korukban találkoztam velük, akkor mindig áradt belőlük a magabiztosság és az erő. Most viszont mindannyiuk válla berogyott a szomorúságtól.
Amint néztem őket Jeremy körbenézett és a tekintete megállapodott rajtunk. Rajtam. Elnézést kért a mellette állóhölgytől, akivel beszélgetett és felénk igyekezett.
-Szia Jeremy.-álltam fel és megöleltem.-Őszinte részvétem édesapád miatt.-súgtam a fülébe, mire elmosolyodott.
-Örülök, hogy itt vagy Lana.-nézett a szemembe. Bólintottam, mert nem tudtam mit is mondhatnék. Megmentésemre a pap jött, aki jelezte Emily felé, hogy ideje lenne elkezdeni, így Jeremy is vissza ment előre.
A temetés néhol megható volt, néhol viszont vontatott. Justin minden érdemét és különlegességét felsorolták, de valami hiányzott nekem. A lélek. Úgy éreztem, hogy nem sikerült tökéletesen elkapniuk Justin szellemét, bárki is beszélt róla. Talán Jeremynek, aki igazi mintaként és hősként beszélt az apjáról.
-Élete hetven esztendeje alatt sok mindenen keresztül ment. De hiszem, hogy még most sem ment el teljesen. Bármit csinálok hallom a hangját a fejemben, tudom mit és hogyan mondana. Tudom, hogy most is itt van.-csuklott el a hangja.-Csak annyit szeretnék neked mondani, hogy elfelejtettem megadni neked az öt dolcsit, de nem maradok az adósod.-fejezte be, majd a koporsóba dobta a pénzt.
Mindenki nevetett. Én is.
A szertartás befejeztével mindenki részvétet kívánt a közeli hozzátartozóknak. Egy oszlop mellett álltam meg és elgondolkoztam, hogy vajon mennyien is ismerték őt az itt lévők közül igazán. Kik voltak azok, akik tőle tudták meg a kedvenc színét és nem feltétlen a tévéből. Akik hosszabban beszélgettek vele, de úgy, hogy nem csak a zene volt a téma, hanem maga Justin is. Nem mertem megbecsülni.
-Lana Brooks?-kocogtatták meg a vállamat. Tiffany időközben eltűnt, így helyette egy fekete öltönyös férfi állt mellettem.
-Örvendek..
-Thomas Silverman vagyok, Mr. Bieber legfőbb tanácsosa és egyben ügyvédje.-érdeklődve hallgattam. Az ilyen emberek általában a családot keresik fel, nem pedig a volt szerelmeket.- Mr. Bieber különleges kéréssel jött hozzám két évvel ezelőtt. Akkor kisebb szívrohamot kapott, de senkit nem értesítettünk róla, még a családja sem tudta. Akkor ügyfelem avval bízott meg, ha eltávozik közölünk adjak át önnek valamit.
-Biztosan engem mondott?-vontam fel a szemöldököm.
-Teljességgel.-nyúlt bele az öltönye belső zsebébe, melyből egy borítékot húzott ki: LANA BROOKS felirattal.
![Stars Dance [BEFEJEZETT]](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgOCTmGVzLhTibdhWmAwOCl44ERSUL6zttZUIDUzomZqyEvvUGU4SOaflcs5S3n0sYDKr1aKspEmjw0tBfhrLrY2T1Mj06wRpRtMlrhnMBwhg102rypVuAX3Pcw75KuYPpd1eOcPLF-KxQ/s840/tumblr_ngvznrm9JU1s7xx9ho2_31280.jpg)
Sok mindenen mentünk keresztül együtt, tényleg. Kezdjük a megismerkedésünkkel, ami valljuk be nem volt egy szokványos eset. (még most is elmosolyodok, ahogy rád gondolok, amint leöntve álltál ott) Szép voltál, sőt gyönyörű, még úgy is, pedig nagyon mérges voltál. Vicces volt, ezt bevallom. Viszont örülök annak a napnak. Attól a naptól kezdve tudtam meg igazán, hogy milyen várni valakinek a hívását. Milyen szeretve átölelni valakit. Szeretni. Szeretve lenne.
